Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-22 / 47. szám

BELFÖLD. A politikai lapokban a protestáns egyházat illető következő híreket olvassuk: Magyarország ág. hitv. protestánsai, mint tudva van, f. é. sept. 22-dikén tartatott közgyűlésükben elhatározták, hogy az 1860-diki sept. 1-sejérÖI kelt pátens ügyében ö Felségéhez feliratolt intéznek, mely f. hó 16-dikán fog ö Felségének hat tagból álló küldöttség által átnyujtatni. A közgyűlés e célra 40 tagot küldött ugyan ki, midőn azonban b. Prónay, mint főfelügyelő az audientiáért a magyar udv. kancellária utján folyamodott, a „W —r" szerint ama választ nyeré, hogy ily tömeges küldöttség nem fogadtathatik el, hanem hat tagra kell szorítkoznia. — A küldöttség tehát, ugyancsak a „W—r" szerint a következő hat tagból áll, és pedig a világi rendből: b. Prónai Gábor, mint főfelügyelő, Z s e d é n y i Ede, mint a tiszai superintendentia kerületi felügyelője s indítványtevő és Fest Imre esperességi felügyelő, mint a felirat szerkesztöja, az egyházi rendből Haubner, Székács ésGeduly superintendensek. BÉCS, nov. 19. A esászár a b. Prónay Gábor vezérlete alatti evang. egyetemes gyűlési küldöttségnek magyar nyelven következőleg válaszolt: Valamennyi vallásfelekezet nyugalma s jólléte egyaránt fekszik szívemen. Önök sérelmeit meg fogom vizsgáltatni s gondom lesz, hogy az 1790: 26. t. cikk tekintetbevételével, mindaz megtörténjék, a mi a törvényes főfelügyeleti jog határai között az igazsággal megegyeztethető. Egyes sérelmi pontok feletti határozataim annak idejében külön fognak közöltetni önökkel. MISKOLC, oct. 15-én 1863, Mit ág hitv. egyházunk oly rég óta, oly hőn várt, végre beteljesült. E hó 13-ka óta gömb és csillag szép tornyunkon ragyog. A mily egyszerűen nyilatkozik minden őszinte öröm, oly egyszerű volt 13-án a mi szíveink örömnyilatkozata is. Egy hálaima volt az egész ünnepély, mely felszáll szíveinkből a minden jó és szent szándok előmozdítójához, Istenhez. Ref. testvéreink avasi harangja adott jelt d. u. 1 órakor az ünnepély kezdetére. A templomot, a templom külterét s az utcát beláthatlan néptömeg foglalta el. Bevezető ének után, melyet dalárdánk „Áldd meg Isten e müvet" énekével végzett főt. Máday Károly fejezte ki rövid szívreható beszédben mindnyájunk lelki örömét a néhány hóval ezelőtt buzgó lelkesültséggel felkarolt s épitése menetében semmi baleset által megnem zavart mü jelen megkoronázása felett. ,,Ha eddig szerettük e szent házat, melyben Isten dicsősége lakozik — mondá ö — ezentúl még inkább kell azt keresnünk ékességében; legyen a gömb, mely a földre és a csillag, mely az égre emlékeztet, intőnk, hogy jelen éltünk szorosan össze függ az örökléttel, hogy onnan vesszük a világosságot, mely utainkat a kárhozattól és tévedéstől őrzi; s valamint e két mü ékesitendi az egész épületet, ugy legyen ez egyszersmind serkentőnk, hogy életünket a keresztyén vallás tiszta fényénél az igazság, tudomány és műveltség, kegyesség emberszeretet és valódi polgári, családi erényekhez szabva mindinkább valósítsuk Krisztus Urunk — nekünk is szóló — amaz intését: Ugy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cseleködeteiket és dicsőítsék a ti rnenynyei atyátokat! . . Ezen szeretettel hozzánk intézett föpásztori szavak után, felolvastatott röviden egyházunk története. És mi ezen történet? Az, a mi hazánkban a protestáns egyetemé. Az ebben működő szellemnek minden lüktetéseit mélyen érezte miskolci evang. egyházunk is; ha annak tűrnie, szenvednie kellett, tűrt szenvedett ez is; ha arra földerült a béke és örömök napja, ez is fürdött jótékony sugáriban. — Luther megtisztított kereszténységét a szomjazó mohóságával ragadta meg egész városunk ; azonban a minden érzelmesdiség (mysticismus) ellen vértezett magyar elem csakhamar kivált, s azon irányban kereste s találta vallásos öntudatának megfelelő kifejezését, melyet Zwingliben és tanitványiban a higgadt szemlélődés kivívott. Egyházunkat ezután leginkább német és tót bevándorlottak képezik, kik elein szegénységük, később megerősödvén, a protestantismusra súlyosan nehezedő 1. Lipót féle idők miatt anyaegyházzá nem alakulhattak. Végre a felvilágosodott és igazságszerelö II. József,,türelmi parancsa,u

mely hosszú zivataros szenvedések után a szabadság és béke hajnalaként tünt fel hazai protestantismusunk egén, életet adott helybeli evangyélmi híveinknek is. 1783-ik évben, dacára a róm. kath. lelkész által útjába gördített akadályoknak anyaegyházzá alakult, s azóta jó és balsorsok között híven küzd lételéért, az Ur és hazai protestantismusunk szent érdekeiben. Gyakran földig aláztatott már, de mind annyiszor uj erőben támadott fel. 1817-ben villám sújtotta templomát s megsemmisité azt; 1843-ban iszonyú tűzvész hamvasztja porrá templomát, paplakát, iskoláját, de tán csak azért, hogy ifjúi sasként még merészebben emelkedjék ki hamvaiból. Az áldozatkész buzgóság, mely aranyfonalként húzódik át múltján, győzte le bent az anyagi bajokat; az áldozatkész elszántság volt fegyvere a kívülről fenyegető veszélyek ellen. 1851-ben az eperjesi kerületi gyűlésben követje Mösz Ede nem félt szót emelni Hajnau rendeletei ellen, a miért e követje a közgyülésekbeni megjelenéstől eltiltatott; az 1859-iki gyűlésen Késmárkon híven küzd küldöttjei Szontágh Albert, Lippay Endre, Kraudy Antal és Csatlás Ferenc által önkormányzati szent jogunkért, minek következtében ezek katonai törvényszék elé állíttatnak; 1860-ban pedig a kebelében lelkészként működő bányakerületi administrator „óvása" ellenére is bátor szót emel azon buzgó protestáns férfiak mellett, kik a pátens ellen küzdvén, ezért börtönbe vettettek. . . . Ezek s ehhez hasonló tettek fénylenek a felolvasott történetben. Adja a Mindenható, hogy legyenek a korban,