Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-10-18 / 42. szám

Az első cikk elején valódi gyönyörrel kezdtem olvasni, oly szépen s szabatosan körvonalozza szerző a confessiók szükségét és jelentőségét. „A symbolum vagy hitvallás tehát egyházi csatlakozás lobogója s kifejezése annak, hogy mi az, a mit a bibliai kútfőből merítettünk, a mit a biblia normája után igaznak tartunk. Mint a theologia is nevezi, a hitvallási könyvek non norma fidei, sed norma professionis fidei, non norma norrnans, sed norma normata; non irnprimunt nobis credenda, sed exprimunt a nobis credila. Hanem fájdalom, az olvasó számára ez csak Iépveszszö mintegy, melyről rögtön oly sötét kalitkába, a fogalmak zavarának oly gonosz labirintjába jut, hol a prot. ember feje szédeleg, s lélekzete elszorul, a szokatlan, füllett levegőben. Szerző ismét csakhamar kedvenc themájára csavarodik és szól: „Az egyháznak már nemcsak joga, de kötelessége is a symbolumaiban kifejezett bibliai igazságot minden önkényes ujjitások és zavargások ellen védeni. (Igen helyes, és B. M. épen az egyház e jogát respectálta annyira, az ő F. úr által gúnyolt ,,kétes érvényű egyéni nézeteivel,") s mindaddig, mig symbolumai, megváltoztatásának szükségét bekövetkezettnek nem tekinti; ha önmagával ellenkezésbe jöni nem akar, kebelében ugy a kormányzást, mint a tanítást csak olyan férfiakra bizhatja, kik azon symbolumokban hitüket kifejezve találják." „A symbolious könyveknek nincs ugyan isteni, de van egyházi tekintélyök s ugyanazért azok az egyházban „norma docendi, determináns non fidem, sed professionem fidei. A theol. seminariumok itt kiváltságos kivételt nem képezhetnek." stb. .... Az egyháznak nemcsak joga, de kötelessége is felügyelni a felett, hogy a tanár iskolájában mit és mily szellemben tanit, és ha arról győződött meg, hogy a tanár, az ő általa fizetett tanár, az ö symbolumaival merőben ellenkező tanokat terjeszt, söt a bibliában megirt vallástényeket is elveti: akkor azon egyház, ha az általa vallott hitágazatok igazsága felöl élő meggyőződésben van, bármint álljanak is elő a tanszabadság és protestantismus elvére való csábító hivatkozással, az ily tanárt rendre utasíthatja ; söt ha ez nem használna, a maga kebelében silentiariussá is teheti/'*) *) És ki hinné? ! ugyan e sorok irója, ki itt B. M. ellen a közönségestől eltérő nézeteinek kimondásáért silentiumot inditványoz s elnézés esetében az egyházat: — elég tiszteletlenül — erkölcsi gyengeséggel, dissolutióval vádolja, ugyanezen F. úr e lapok legközelebbi 41 sz, 1308 lapján igy nyilatkozik : „Van a külföldnek irodalmi tekintetben egy más előnye is feleltünk. És ez áll azon önérzetben és bátorságban, melynél fogva ott az egyesek a legbizarrabb gondolatot és eszmét is ki merik mondani s a legtöretlenebb ösvényt ís tartózkodás nélkül is megkísértik. Nálunk ellenben rendkívüli bátortalanság s egymástóli tartózkodás nehezkedik az írókon minden szokatlanabb eszme kezelésénél." (Bizony nem oknél-Alig lehetne az egyházat nagyobb erkölcsi erőtlenségében, söt dissolutiójában képzelni, mintha az akkor, midőn még azt mondja : ez vagy amaz könyvben vannak hitágazataim előadva, — mégis elnézné, hogy saját theol. iskolájában azon hitágazatok tudományos megvetés tárgyaivá tetessenek, s nemsokára ugy az életben, mint a templomi szószéken minden értéküket elveszítsék." Ez idézett szavakban, s azoknak ilyetén együvé szerkesztésében az obseuritás több-e vagy a célzatos rnalice ? nehéz kiismerni; de mindenesetre (hogy igy szóljak F. úrral) a gonosztól vannak, s nyilvános „kimondásuk, nyilvános megkáromlása a tudomány szabad fejlődésének, s egyházunk alapelveinek. Szinte lehetetlen volna e sorokat protestáns theologiai irodalmunkban megérteni, ha némely közéjük szőtt célzatok, s a fejezet hátrábbi részei teljes világot nem vetnének reájuk, s el nem árulnák, hogy mind ez nem egyéb, mint az egyháznál és a közvéleménynél való denunciatio, és nyílt izgatás a célra, hogy B. M. ki „Tájékozásában" F. urat oly érzékenyen sértette, és horribile dictu ! kétségbe vonta héber és görög nyelvismereteit! az egyházból excommunicaltassék, vagy legalább is silentiariussá tetessék azon iskolában, melynek létesítésében neki is egy jelentékeny része volt, — söt e fejezet conclusiojául (a 350. I.) szerző saját apostoli tekintélyével formulázza és ki is mondja B. M.ra az excommunicatiot, egész bizton várván azután, hogy az egyház „h a van még benne egy kis erkölcsi erő, s nincs teljes dissolutioban" F. úr excommunicaüojára rá fogja adni a szentesítést, mert „sie soll für ihre confessionelle Wahrheit selbst einstehen!" Micsoda? szerző B. M.ral Colenso szerepét akarja nálunk eljátszatni ? és a magyar képviseleti egyházat ízkül lehetne tartózkodni az olyan irótárstól, ki az embert mindjárt excommunicálja, mert vele egy egyházban nem maradhat meg, mihelyt más nézete van mint neki!) „Többeket ismerek tudós férfiaink közöl, kiknek egy vagy más tárgyra sok alapos észrevételeik vannak; de igy szólnak : szeretnék irni, de a tárgy kényes, — ha felszólalok, legtisztább szándékom s legjobb akaratom mellett is elitélnek, én bizony hát hallgatok, nincs kedvem darázsfészekbe nyúlni stb. Óh mennyi üdvös gondolat vesz el igy az egyesek agyában! (Biz ily szomorú állapotba jutnánk, ha F. úr akarata szerint „silentiurn"-mal einschbgolnák be tudósaink agyába a gondolatokat!) „Ez a körülmény is felette hátráltatja tudományosságunk és irodalmunk emelkedését; de ezen — s több ilyen — a kiskorusággal együtt járó bajokon, már magunk erejéből is segíthetünk. Szokjunk hozzá a szabad szóhoz, s gondolatainkat bármily színezet védelme alatt megjelenő nézetek irányában is merjük közölni. E szavakat a „Szellőztetésben" mondottakal combinálva, ha mindkettőnek egy ugyanazon szerző neve nem volna aláírva, ugyan ki találhatná el, hogy ez (igy) önmagával való ellenmondás non plus ultrája egy főből került ki! Hacsak abban nem keressük a rejtély kulcsát, hogy ott az eszközöket és elveket nem válogatva irt B. M. ellen, itt pedig pár hó múlva más célok vezérlik tollát. bi . . . ó.'