Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-09-20 / 38. szám

rások különbözőségéből sem egyik sem másik fél kizárólagos jogát bebizonyitani nem fogjuk; de fényesen kiviláglik, hogy nem is a puszta jogosultság, hanem amaz általunk kitűzött föladat volt az apostoli kor minden eljárásaiban a vezérfonal. Igy volt ez nálunk is a reformatio kezdetén. Majd a gyülekezet hívott lelkipásztort teljes szabadsággal, majd ismét az igazgató elöljáróság rendelkezett ez ügyben teljes függetlenséggel, — s mindenik esetben nyugodt volt mindenik fél, mert az első lelkesülésben s az üldöztetés veszélyei közt, a biztos vezető szükségességének érzete mindkét részről eléggé biztositá, hogy eljárásuknál ama föladatot szem elöl nem lévesztendik el. A protestantismusnak ezen külsőleg zivataros, de bensöleg a lelkesülés s áldozatra készség által magasztossá vált korának vége felé születtek a többi közt a komjáti kanonok, melyek mig egy részről egyházkerületi gyülésünk jegyzökönyvében csak mint históriai dátum tekintetnek: addig más részről mint zsinatilag szerkesztett s felsőbb szentesítést nyert egyedüli alaptörvények szerepelnek, — ugy hogy nem állítom, hogy minden, — de bizton tudom, hogy némely tractusainkban az exmittáltak erre is föleskettetnek. Erre mondható, hogy igy, ha eskü köt bennünket e kanonokhoz, ha csak esküszegök nem akarunk lenni, a lelkipásztori állomások betöltésénéli rendezkedéseinkben is kiindulási pontul ezeket venni föl lelkiismereti kötelességünk. Azonban a mint érintém e kanonokkal, s ezekre tett eskünkkel igen könyelmün bánunk el. Ha megkérdeztetnénk, hogy mig a mi kormányzatunk irott alapszabályai ? habozás nélkül hivatkoznánk a komjáti kanonokra; — ha magunk közt vagyunk, még jegyzőkönyvünkbe is odateszszük, hogy ezek csak történeti adat. Ha kötelességről van benne szó, milyen pl. a püspöki egyházlátogatás, arra mert teher, az mondatik, hogy elévült; — ha jogról van szó, milyen a helybetöltés, akkor még occupálunk is. E kanon a lelkipásztor facultálásának jogát a püspök és senior közt osztja meg ugyan, de a lelkipásztori állomások betöltését határozottan csak a senior és gyülekezet egyetértő rendelkezésére bízza. Mert mig a lelkipásztorról azt rendeli, hogy: „externam vocationem expectes ab ecclesia," — s a seniorról, hogy alkalmas pásztorokat: „sua propria auctorilate et potestate collocare debens, qui tamen prioribus Iegitime succedunt," — és ismét: „studeant de minoribus in maiores transplantare ministros, sine túrba níhilominus, nec invito, setl piacidé gratifieante populo:" addig a püspöknek a helybetöltésekbei befolyhatásáról csupán csak annyit mond: ,,episcopo, si fieri potest, conscio." És mégis ezen egész ügyben a superintendentia igényel magának legfőbb határozati jogot. *) De ne előzzünk meg semmit. *) A kanonokhozi ezen viszás helyzetünk adta F. őrben a pr. egyh. lap f. é. 33. számában valami Világi által nyersnek nevezett képviselőnek ajkaira az itt mondottak előrebocsátása után ama kérdést: „Ezekután alázatosan kérem a f. t. gyűlést, hogy az én lelkiismere-Én részemről ama föladat érdekében igen természetesnek látom a kanon hivatkozott határozatait. Mert a püspök, még mikor oltan-ottan meglátogatta is a gyülekezeteket, sohase ismerhette azok helyzetét és szükségeit ugy, mint a senior, ki megyéjének folytonosan körében élvén, s annak gyülekezeteit minden évben meglátogatván, a gyülekezettel egyetértve kis megyéjében mindig biztosan megválaszthatta ki a Pál, ki a Péter ; tudhatta melyik a zsidó, melyik a pogány : s igy mindenkinek kimutathatta saját hivatásának terét. Ez az eljárás minden további körülírás nélkül kielégítő volt akkor, mikor még az, a ki lelkipásztorságra szánta magát, nem a boldog semmit nem tevés párnáira, hanem az üldöztetés töviseire lépett. Akkor nem a fizetés mennyisége volt a főkérdés, hanem a szent ügy iránti lelkesültség buzditá az illetőket. És mivel ily lelkesült elszántak nem valának fölösleg számmal, a levők közül mindegyik nyert munkássági tért, — s a gyülekezet, csak hogy valamelyiket megkaphatta, megnyugodott; mert tudta, hogy a göröngyös pályát csak jó akarat és szent elhatározás választá, — s a senior ha mindenkit erejének megfelelő helyen tudott, oly jól érezte magát mint a hadvezér seregének helyes fölállításakor. Mindent a szentügyért! volt a jelszó, s igy az önérdek, mert a 1. pásztori pályán tért még ugy sem igen talált, sértve nem volt. De minél inkább szűnt a nyomás kívülről, belülről amaz első szeretet annál inkább hidegült; s minél meszszebb távozánk ama kanonok keletkezésének korától, annál inkább előtérbe lépett amaz általános szabályok pontos körülírásának szüksége; mert az önérdek annál inkább iparkodott azt saját javára magyarázni el. A gyülekezetek, — s ezekben a 1. pásztori díjlapok rendszeresebb szervezése által kirívóbbá lett a l.pásztori jövedelmek aránytalansága, — s a biztosított jövedelem és háboritlanság megszaporitá az ezen pályára lépők számát, kiknek egyrésze már nem a közügy, — hanem a sinecura hivatal néhol zsiros jövedelme iránt vala lelkesülve. S midőn többé nem az a kérdés, hogy mennyit használhatunk, tem megnyugtatására legyen kegyes kijelenteni, hogy a komj. kanonok, mint kormányzati alapszabályaink melyikén alapszik azon joga, hogy a helybetöltések ügye fölött határoz, holott az eddigiekből ugylátszik, hogy a határozati jog kizárólagosan a seniort, illetőleg seniorátust és gyülekezetet illeti ?." Ugyhiszem hogy az illető e kérdéssel épen nem sértette a f. t. elnököt, s még kevésbé hiszem, hogy e hérdésre adott felelet akár a jóakaratú kérdéssel öszhangzó, akár megnyugtató lett volna, miután az adott felelet summája csupán csak ennyi volt: „micsoda illetlenség a superintendentiát leckézni?" Ám itélje meg a közönség, hogy a legutolsó képviselő legügyetlenebb interpellatiójára is helyes-e ezen felelet. Hogy Világi a kérdést nem igy közölte, azzal csak azt árulta el, hogy várának örizete épen nem biztos, s erről én épen ugy nem tehetek valamint arról, hogy a bibliai idézetet, melyet lelkiismerete ö neki magának mond, a nagy közönségnek kiabálja ki.