Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-09-13 / 37. szám

páját," melyen már csak addig is a harmadik fejezetben nyargal nagy diadallal majd minden lapon kérésziül. Kikövetkezteti belőle, hogy ime B. M. saját nézeteinek erejében sem bizik, (következőleg hogy hihetnél azoknak te közönség 0 azokat csak kétes érvényiieknek tartja ; és ennek ellenében állitja, s lapokon keresztül ecseteli az ő saját „hitbeli meggyőződésének" erős voltát, annak apodicticus hangját, következőleg B. M.nál sokkal hitelre méltóbb voltát. Ez ellentét ilyetén fölállítása valamely szónoklatban ügyes rhetoricai figura lehetne, de itt, a tudomány terén nem lehet vele hatásra számítani. — Ugyanis B. M. a „Tájékozásban" azt állitja, hogy az egyházban mint testületben, az ő csupán egyéni nézetei mindig kétes érvényűek, s ezért tartja impietásnak csupán egyéni nézeteit az egyház közmeggyőződésével (mint vele egyenlő érvényűt) szembe állítani. És ez igy van F. úrral is nem csak az egyházban, de akármely testületi életben. — B. M. és F. urak akármely erősen legyenek is egyéni nézeteiknek, akár hitüknek igazságáról meggyőződve, és bármily apodicticus hangon beszéljek is azt, bizony e mellett mind addig csak az ö egyéni nézetük és hitük leend, és érvénye az illető testületben mindaddig kétes leend, mig az illető testület maga érvényre nem emeli. Egészen más, ha valaki csak reproducálja, és kimondja azt, mi az illető testületnek akár törvényes codexében, akár (dogmatikai dolgokban) confessióiban már megállapítva s irva van. Ez már nem kétes érvényű azon testületben, de nem azért mivel F. űr igy vagy amúgy megvan róla győződve, hanem mert azon testület már érvényre emelte. — De ha nem csak azt várialjuk különböző phrasisokban és flosculusokban a mit már századok óta leírtak, hanem tudományosan vizsgálódunk, s vizsgálódásunkban történetesen oly eredményekre vezettetünk melyek az egyházban érvényesektől eltérők, bizony bármily erősen s apodictice meglegyünk is azok igazságáról meggyőződve, azok az egyházban mindaddig „kétes érvényű egyéni nézeteink" maradnak, mig a hivők közönsége sajátjául nem fogadja őket, s ez által érvényre nem emeli. — Ez oly természetes és egyszerű dolog, hogy én nem tudom azt bámuljam-e hogy szerző nem értette meg, vagy azon téves számítását, hogy az olvasó közönség sem értette, s igy lehet róla tetszés szerint beszélni. Mondja szerző, hogy ,,a hit még ha tévedés is exclusiv jellemű, s ezért a keresztyénség, és a protestantismus is más vallások irányában exclusismus, ezért az erős hitben élő apostolok, reformátorok, és szerző mindazt mi az ö általuk apodicticus hangon hirdetettől eltér excludálták, s excludálja. Hogy a hit, mint közvetlen bizonyosság bizonyos mérvben; (s ezt a két szót jó lett volna oda tenni) exclusiv, ebben van ugyan valami igazság, de csak ,,cum grano salis," és korántsem oly értelemben, mint szerző magyarázgatja. Ha szerző állításával azt akarná mondani: hogy ha mit én határozottan hiszek hogy igy van, már eoipso azt is határozottan hiszem, hogy nem máskép van, nem ugy mint B. vagy T. állitja avagy hiszi; — mit se szólhatnánk ellene, s ez értelemben e negatív oldal vagy szerinte- exclusismus nem csak a hitnek, hanem minden határozott állitásnak, s általában minden határozottságnak és meghatározásnak sajátja. Ezért mondhatá igen helyesan Spinoza, hogy: „omnis determinatio est negatio." És azt is elismerem, hogy a hitnél mint közvetlen bizonyosságnál e negatív oldal erösebb mint a meggyőződéssé még nem szilárdult, kielégítő érvekkel igazul még nem bizonyított csupa nézeteknél. De sehogy sem tudom belátni, hogy a hit azon értelemben birna exclusiv jellemmel, a mint szerző veszi, hogy t. i. a hit apodicticus volta, s exclusiv jelleme még azon lehetőséget is kizárná, hogy ha mit én hiszek, azt tán máskép is lehet, levén „a hit még ha tévedés is exclusiv jellemű." És hogy a hit annyira kizárólagos birtokában volna a kész igazságnak, hogy mindazt mi az én hitemnek tartalmától, mint hit-igazságtól eltér, mint az igazság direct ellentétét, — igazságtalanságot kellene excludálnom, és ily értelemben excludálna a keresztyénség és a protestantismus is minden tőle eltérő fölfogást, mint nem igazat, ,,mindaddig mig magáról azt fogja tartani hogy ö az igazság." Kár hogy szerző nem vett magának fáradságot e tárgyról kissé alaposabban eszmélni, lehetetlen lett volna át nem látnia, hogy itteni okoskodásai, mélyebb, következetes átvizsgálással mennyi absurdus consequentiákra vezetnek. És hogy az ő értelmében vett exclusiv jellemű apodicticus hit, nem az emberi végességünk, tévedhetőségünk és fokozatos tökéletesedésünk érzetét magában foglaló keresztyén hit, hanem a capacitálhatlan vakhit, az Is la rn elfogult fanatismusa. Szerző általában a hitnek — tehát minden hitnek jelleméül állitja, hogy az apodicticus voltánál fogva mindent mi az általa igaznak hittől különbözik, mint igazságtalanságot mereven excludálja. E szerint a hit nem volna capacitálható, nem volna változtatható. Ugy de ha ez, csakugyan jelleme volna a hitnek, ugy az apostolok, s később a reformátorok is csak oly embereket téríthettek volna meg, kiknek semmi hitük sem volt, tehát csak a hitetleneket, mert kiknek már elébb is határozott apodicticus hitük lett volna, ezen hit (még ha tévedés volt is), természeténél fogva excludálta volna azáltaluk tanított eszméket mint igaztalanokat. A hit e természetéből mikép birja szerző megérteni Pál apostol megtérését ? Azután ha a hit ily értelemben volna apodicticus s ezért exclusiv, akkor a hit apodicticus voltánál fogva lehetetlenné tenné, hogy a hívő lélekben kételyek merüljenek föl. Pedig a legbuzgóbb hivő gondolkodó lelkében is önkénytelenül merülhetnek, s merülnek is föl kételyek épen hite tartalmának igazsága iránt. És épen a fölmerült kétkedés, egyik legerősebb „vis motrixa" nem csak a tudományos vizsgálódásnak, de magának a hit tartalma folytonos fejlődésének, tisztulásának. De szerző apodicticus és exclusiv hite lehetetlenné teszi, hogy a hit igazságai a tudományos gondolkodás, és vitatás tárgyai lehessenek. Pedig a keresztyénség egyik legnagyobb igazságának a szt.háromság tanának megálla-