Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-30 / 35. szám

nem oly értelemben mint ö veszi. — Ha szerző egy kicsit beszélget híveinkkel, azt hiszem nagyon kevés embert fog találni, kiknek hite a pár századdal ezelőtt irott confessio minden pontjaival s ő vele teljesen egyező volna; és ez értelemben a nagyobb résznek hitében is divergentiákat találunk, s szerző fölebbi hitvallásában kimondott elve szerint, egyházunk, — sőt merem mondani, saját egyházközségének is: — sok buzgó tagjának kötelességévé teszi kilépni egyházunk köréből. És pedig akárhány kalvinista embert mutathatok be szerzőnek, kik a helv. confessió némely pontjai fölölt talán vele homlok egyenest ellenkező nézeten vannak, de azért öntudatos meggyőződéssel, és oly buzgósággal ragaszkodnak a reformált egyházban létező vallásos élethez, és annyira át vannak hatva a reformált egyház szellemétől, hogy midőn a reform, egyház saüksége valóban követeli az érte való sikra szállást, és önfeláldozást náluk hüvebb prot. keresztyénnek szerző sem bizonyulhat, ki pedig a confessió talán még sajtóhibáiban is hitének kifejezését látja. Az egyáltalán nem keresztyén, és nem prot. elv, hogy azon erkölcsi testületben, melyben élünk, ha a mi fölfogásunk szerint, tévedésekel, talán elvi hiányokat is látunk, azt rögtön oda hagyjuk s tőle elforduljunk.*) Hanem az a keresztyén kötelesség, hogy azt javítsuk meg. Ha látjuk, hogy az a testület olyat vall vallásos igazságnak, ami meggyőződésünk szerint nem igaz, nem szabad kifutni belelp, hanem ker. kötelességünk fölvilágosítani, ha minek pedig ellenében igazságáról megvagyunk győződve, azt kimondani, s azon testületben érvényesiteni törekedni, hirdetni, hogy vagy minket győzzenek meg az igazságról, vagy mi azon testületet. — És csak akkor szabáa azulán azon egyház köréből kilépni, ha maga az egyház vagy erőszakosan kirekeszt, és nem enged szabad tért azon célra törekvésemnek , melynek keresztyénszerüségérői s igazságáról megvagyok győződve, vagy minden remény elveszett, hogy meggyőződésemet a közmeggyöződéssel öszhangzatba hozhassam. Ez a keresztyén és prot. elv. Szerző elve mellett egy helyütt a reformátorokra látszik hivatkozni. Azok ellene szolgáltatnak példái. A reformátorok nem léptek ki rögtön az egyház köréből egy uj egyház alapítására, mihelyt a fönnálló egyház elveivel meghasonlottak; hanem nyíltan hirdették, hogy az egyházban mit nem tartanak keresztyénszerünek és vallásos igazságnak, és hogy mit tartanak hát keresztyén igazságoknak. Protestáltak az egyházi hatalom azon joga ellen, hogy a minek igazságáról megvannak győződve, annak szabad hirdetésében őket az egyház gátolhatná, vagy érte excommunicalhatná. És nem szakadásra, különválásra törekedtek, hanem követelték, hogy Ez elv alapján keletkezett a prot. szempontból helytelenített zárdai élet. Ez a világ rosz, a társadalmi élet nem felel meg a tiszta keresztyén életnek, ergó le kell a világról mondani, a társadalom köréből kilépve a zárdákban Istennek élni. A protestantismus híveinek s papjainak kötelességévé teszi a világban bennélést, és annak javítását. biráló. mit helytelenségnek bizonyítanak be, azt az egyház változtassa, s szüntesse meg, a mit pedig igazságnak bizonyítanak be, emelje az egyház közérvényre. És nem is ők léptek ki, hanem az akkori egyház részint reform, követeléseik megtagadásával, részint egyenes excommunicatioval zárta ki őket. Úgyhogy tulajdonkép a tridenti zsinat mondta ki a szakadást; s érvényesítették a physikai erő hatalmával. És mennyi kísérleteket tőnek a reformátorok a szakadás elhárítására! Ha szerző e nyilatkozatában kimondott elvéhez következetesen ragaszkodva, ezzel jelelné egyházbani álláspontját is, kénytelenek volnánk kimondani, hogy az prot. ker. szempontból hiányos és helytelen. B. M.nak a theologiai tudományban való álláspontját bírálván, azt röviden igy formulázza: „vizsgálatainknak tények észlelését kell alapulniok. A theologiában is tények, s nevezetesen a keresztyénség tényei képezik a vizsgálódás tárgyát és az igazság alapját. Azonban bár e tények örökkön örökké ugyanazok; azoknak fölfogásában s előterjesztésében lesz mindig eltérés, és a tudomány fejlődése szerint, kell hogy legyen elöhaladás." „Ennyiben B. M. úrral szívesen kezet fogok" mondja F. úr. — Sajnálloin, hogy én meg épen azon értelemben nem foghatok vele kezet, a melyben F. úr, ha t. i. B. M, is minden elhajlás nélkül igy formulázta volna álláspontját, s szavait abban az értelemben venné, melyben F. úr. Ugyanis F. úr több lapokonni fejtegetésében a „tény" alatt kizárólogason a „factum historicumot" érti, s ez értelemben nagyon tetszik neki (s több helyen váriálja), hogy „a keresztyénség tényei képezik a theologiai vizsgálódás tárgyát és az igazság alapját" és ez állításra alapítja tudományos álláspontját. Nagyon sok kifogásunk lehet ellene. — Először is, azt csak szerző sem tagadhatja, hogy a ,t

té n y" mindig a külsőség formájában, térben és időben létre jövő valamely cselekmény, vagy esemény; tehát véges, a külsőségnek, a végesség formáinak, a tér és idő határozottságainak áll alatta. Tény csak egy bizonyos helyen (korlátolt térben) és egy bizonyos időben létezhetik, abban jő létre, s mint minden véges, a végesség formáiban létrejövő, egyszersmind elmúló is. Minden tény a világon ily véges, s azért elmúló ís, nem tart örökké ,,qua factum/1

' Igy a ker. vallás F. úr által említett tényei is, p. u. az Isten ember földi élete, ha: lála föltámadása stb. mint faclumok elmultak, fönmaradt emlékezetük, és fönmaradt e tényelegességben, mint a külsőség formájában kijelentett örök igazság.*) "*) Bármiféle tény, mint tény, a végesség határaiba korlátolt, s ezért oly szükkörü, hogy a benne revelált eszmei tartalmat a maga végetlenségében, universalitásában nem fejezheti ki teljesen. Ez oka, hogy a keresztyénség is mihelyt ideje volt saját tartalma fölött reflectálni, nem elégedhetett meg a csupa vallás tények registrállásával, hanem az egyenkénti factumok szúk körében megjelent örök igazságokat a maguk egyetemes voltában is igyekezett fölfogni tanfogalmakká