Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-31 / 22. szám

juk, de Isten után embernek is kötelessége élete soráról gondoskodni. Erre nézve egyszerűen kifejezett óhajtásunk ez: vajha megszállaná a tanárokat az egyesülés szelleme, hogy a superintendentiának szellemi, s kétségkívül reménylhetö anyagi pártfogása mellett is egy segélypénztárt állítsanak fel, mely szükség esetében az ö, s családjaik jövőjét bár csekély mértékben is biztosítsa. Erre az idő int bennünket. z-j-j-j-v. NT. CSIKAI IMRE FŐESPERES ÚRNAK BEKÖSZÖNTŐ BESZÉDE. Nagytiszteletü egyházmegye! A feladat nehézsége, mely a csupán erkölcsi erővel rendelkezni képes református esperes vállaira napjainkban inkább mint valaha nehezül, a már két éven át egymagamra maradt egyházlátogatás alkalmával szerzett tapasztalataim folytán sokkal élénkebben lebeg lelkem szemei előtt, mint sem azt, e percben, midőn a solti egyházmegye e hivatallal megtisztelni akar, hallgatással mellőzhetném. Egyházi életünket nem legkellemesebb oldalról kell ugyan feltüntetnem, midőn arról szólani akarok: — de mert a tapasztalás ismertetett meg azzal, el nem hallgathatom. Mint evangyéliomi szentvallásunk — semmi eröszakot nem tűrhetvén — a lelkiismeret szabadságában és annak szentélyében önként képződött tiszta érzelmekben áll: úgy vallásunk testének az egyháznak határvonala is ott kezdődik, hol a kényszer az erőszak megszűnik. És igy ezen egyház ktiljóllétét is nem kényszerítés, annyival inkább nem erőszak, hanem a hívek erkölcsivallásos életéből önként kifejlö közösség, szellemegység, mint egyedül legbiztosabb eszköz által lehet csak elősegíteni. Azonban ki nem látja azt, hogy ezen közösség és szellemegység kapcsai mindinkább tágulnak napjainkban, s ama közösségtől eltérő egyháztagok lelkének zárt levegőjében idegen burjánok kezdenek tenyészni, még pedig — mi legfájdalmasabb — épen akkor, midőn a szegény protestáns egyház, a napjainkban már nélkiilözhetlenné vált, kül életfentartási eszközökről kezd komolyan gondolkodni. És ez, ha a mostani körülményeket vesszük fontolóra, nem is csoda, mert az egyháztagok fülébe a hatalom parancsszava hangzik szakadatlanul, mely mellett a magasabb kötelesség teljesítésére felhívó erkölcsi szó ereje mindinkább elhalni látszik. Ezen erkölcsi szó erejét már nem csak elhalni nem engedni, hanem azt mind jobban jobban élénkíteni: a közösség szellemének visszaszerezni az elvesztett tért; az egyes egyházak elöljáróit közös anyánk az egyház szeretetére buzdítani egyik nem könnyű feladata a református esperesnek. Tisztelem én nagyt. egyházmegye! nem is lehet nem tisztelnem, mint vallásos elveink kifolyását a képviseleti rendszert. Azonban nem látjuk-e, hogy néhol a nép által választott s a közügyektől sokáig elzárt helyi képviselők hasonlítanak a sokáig sötétségben ült, s hirtelen világosságra bocsátott emberhez; nem találják bele magukat új helyzetükbe, s abban vélik állani az egyház elöljárói hivatal fontosságát, ha az apák által alapított, ugyanazok és az idő által szentesitett jogokat alapjaikban megingathatják, s az istenige szerény sáfárainak még szerényebb önfentartási dijaikat bojgathatják. Ismét másutt nem látok elég tiszteletet a legjobb akaratú elöljárók irányában sem ; ezek legüdvösebb intézkedései félremagyaráztatnak, életbeléptetésük ellenébe akadályok gördittetnek. Söt — mi több — néhol még az iskolatanítók is, felejtve szoros kapcsolatukat az egyházzal, s annak elöljáróival, ezek figyelmeztetésére keveset vagy mit sem is adva, a nagy tömegnél, még pedig sokszor nem legtisztább úton keresett népszerűségen vélik megszilárdíthatni állásukat. A hibás nézeteket, ferde fogalmakat itt is javítgatni; az apák hagyományja, és egyházi törvényeink iránti kegyeletes tiszteletet élesztgetni, erősíteni; a helyi elöljárók törvényes intézkedésé iránt bizodalmat ébreszteni, hasonlóul nem esekély feladata az erkölcsi erővel biró ref. esperesnek. Nagyt. egyházmegye! Mig a nem csekély személyemet, hanem a nagyt. egyházmegye által rám ruházott hivatalt méltán megillető tisztelet legkisebb kockáztatása nélkül nyesegethetem ezen, egyházunk terén ugyan, de nem annak szelleméből kinőtt, söt azzal merőben ellentétben álló idegen burjánokat, mit Istenem — kiben bizalmamat vetni soha meg nem szűnöm — és lelkésztársaim segedelmével reménylek is : addig örömmel emelem a rám ruházott hivatal terhét. De ha reményemben csalatkozván, hivatalom erkölcsi erejét az egyháziatlanságon vagy épen konok megátalkodoltságon megtörve látni lennék kénytelen : akkor nem tekintve a solti egyházmegye 3 éves tisztújítási elvét, s a 3 évet be sem is várva, tenném azt le a nagyt. egyházmegye kezeibe. Egyházmegyénknek egyházkerülethez! viszonyát illetőleg megjegyzem : hogy én a külömböző vélemények közti súrlódásokat, ellenzéki megjegyzéseket s észrevételeket, annyira szükségeseknek tartottam mindig s tartom most is az igazság kiderítésére, a felsőbb kormányzó testületek s egyes hatalomra vágyók korlátozására, miszerint, csekély tehetségemmel azon leszek, hogy a solti egyházmegye mindannyiszor az ellenzéki tért foglalja el, valahányszor önkormányzati jogának legkisebb csorbítását veszi észre. De midőn ezt teszem, csupán ellenzéki viszketegségből kelni harcra a felsőbb kormányzó testülettel^ melylyel inkább kezet fogva lehet tisztogatni közanyánk az egyház fatytyú növéseit s gyógyítgatni sebeit: semmi jó eredményt eszközölni nem képes haszontalan eröködésnek tartom. Yégül nem hagyhatom még emlitelleniil azt, mit mindnyájan közösen érzünk: hogy szeretett egyházunk számára jobb és boldogabb jövőt készíteni elő, csakis jólrendezett népiskolák által lehetséges. Ámde fájdalom! itt is ki kell mondanom azt, hogy egyházmegyénk népiskoláinak jóval nagyobb része, annyira messze áll rendeltetési