Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1863-05-17 / 20. szám
minden evvel kapcsolatban álló hitigazságokról. Az igazi auetoritás tehát hit dolgában nem más, mint maga a Isten. Azonban az mennyiben Istennek önkijelentése egyes hivatott egyéniségek által válik az emberiség közös sajátjává s épen ezáltal nyeri legerősebb bizonyosságát: később az isteni auctoritáshoz emberi auetoritás is csatlakozik, s akkor az emberek legnagyobb része az emberi,, közelfekvő auetoritás miatt elfelejti hitének eredeti ős szerzőjét. Nem azért hisznek, mert szellemük követeli, hanem mert ez vagy amaz tekintély hirdette. De vigyázzunk, hogy ezen emberi tekintély miatt az istenit ne compromittáljuk. Mert mihelyt mi, hitünk horgonyát másba vetjük mint Isten és az ő fiába, mihelyt emberi tekintélyre épitünk. nincs oly absurdum, melyet hit tárgya gyanánt nyakunkba nem hánthatnának. — Az ember társas természeténél fogva fájdalmát, boldogságát egyiránt másokkal szereti közleni, e közlekénység kiváló sajátsága a hit szülte üdvérzetnek ; azonban midőn a hivő kebel hitbeli véghetetlen tartalmát ki akarja nyilatkoztatni, akkor veszi észre, hogy arra a nyelv minden gazdagsága szegény és a művészet csodavarázsa elégtelen; bebarangolja akkor az ember az egész mindenséget, innen képet képre kölcsönöz, hogy magát megértethesse s utoljára is azt tapasztalja, hogy a véges világ semmi előterjesztése a végetlent csak megközelítőleg is nem symbolizálhatja. Jaj nekünk, ha mi mégis ama képeket öleljük valóságok gyanánt és hit tárgyává tesszük, a mi annak igen gyarló kifejezése; elhagyjuk az élő kútfejet, hogy magunknak beomlott kutakat ássunk, melyekben nincsen viz. Hogy mi legyen a hit tárgya — philosophiai nyelven szólva — áseitása szerint, azt véges eszünkkel föl nem érjük, föl nem foghatjuk, a mint az ember e tekintetben saját magát sem birja felfogni, mert nem tudja megmagyarázni, hogy jött létre; de azért az általunk eddigelé fejtegetett hittárgyak nem csak, hogy nem észellenesek hanem, a mint láttuk, szellemünknek elutasithatlan követelményei s azért azokat teljes meggyőződéssel magunkéinak vallhatjuk; de ha ez ismérvén túl megyünk, ha a kegyes phantásia minden szüleményét hit tárgyává canonisáljuk, akkor a vakhitnek és minden babonának tárt kaput nyitottunk. — Pedig ha a hitetlenség egy\ formán gyászos az egyesre nézve, kit emberi méltóságától, mint a társadalomra nézve, kit legbiztosb támaszától foszt meg: akkor óva kerüljük a vakhitet, mely szükségképen a hitetlenségre vezet, vagy igazabban szólva nem is egyéb, mint a hivőség álarcát felöltötte hitetlenség. Nincs könnyebb, mint a megszokottat bálványozó tömeggel elhitetni azt, hogy a ki erkölcsi álmát háborgatja a végett, hogy szellemi munkásságra, lélekben és igazságban megujult életre ébressze, hitetlen rosz ember, istentagadó. A ti hitetek, igen is, nem az ő hite, mert nem hiszi, hogy a lelki röstség, a kényelem párnáin szunynyadozó közönyösség álistenei üdvözíthessenek. Innen van osztán, hogy minden időben a pharisaus írástudók a tömegre támaszkodva hitetlen, istenkáromlóknak mondták azokat, kik az igazságért mindenüket kockára vetve a sötétség birodalma ellen nyiltan kikeltek. Azonban annyiszor hallotta már az emberiség a „feszítsd meg'1 , kiáltozását legjobbjai ellen, hogy elvalahára gondolkodóba esik és kérdezni kezdi, mikép eshetik az, hogy épen azok legyenek legszentebb érdekeinek elárulói, kik különben, minden tekintetben jóltevői, díszei? mert csak mondjuk ki tisztán, ama hitetlen hivők előtt az emberiség legtisztább szellemei, egy Franklin, egy Washington , egy Humboldt, Schleiermacher, Gőthe, hazánkban egy Kölcsey, Berzsenyi mind megannyi kárhozat fiai voltak, mert vajmi sokat nem hittek abból, a mit ama betűhit imádói az üdvözölés conditió sine qua nonjának tesznek. Valóban ne csodálkozzatok akkor, ha « mindazok, kiknek ex meliore luto finxit praecordia Titán, inkább kívánnak amazok társaságában kárhozatra menni, mint veletek üdvözölni. Mindnyájan gyarló bűnös emberek vagyunk és Isten kegyelme nélkül mit sem érünk; de hála a mennyei atyának, hogy szent fia által megszabadított bennünket a betűtől, mely megöl, hogy legyünk a szellem fiaivá, mely elevenit. Erre törekedjünk. Az üdvözitő hitről a következő cikkben. ISKOLAÜGY. SZIRÁK 1863. május 6-án. Nt. űr! Alig van osztály a társadalomban, mely aránylag kevésbbé volna méltá-