Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-01-11 / 2. szám

közleményem irányát, mert azt mondja, hogy én „pro domo mea" beszéltem. Szerintem ez is okos dolog, ha általa a „domus publica" is tataroztatik. Az én cikkem ugyanis oda volt irányozva, hogy a gytnnásiumban is állandó és rendes tanárok alkalmaztassanak, s azt igyekeztem kimutatni, hogy erre az alap sem hiányzik. Nem volt tehát célom az izgatás, midőn a közönséget filléreinek helyesebb kezelésére figyelmeztettem. Az®kat sem szándékoztam szégyenkőre állítani, kikről azt mondtam hogy a részleteket egészen nem ismerik, ha számvevő úr oda állította őket arról én nem tehetek. Engedje meg számvevő űr, hogy egy kérést intézzek hozzája. Merné-e becsület szavára, vagy igaz hitére állítani, hogy azok kik a főiskola pénzügyeibe vágó dolgokban határoznak, a részleteket is egészen ismerik ? S ha nem, tehát jobb-e hibáinkat elhallgatni és a közönséget untalan álomba ringatni? A hibák kárhozatos takargatásának árát, mindég gazdagon meg kell fizetni, pedig kidobni való pénzünk nem igen van. Számvevő úr maga mondja : az iskola pénzügyét illetőleg a kedélyek még le sem csillapultak" s épen ezért azt tanácsolja : ,,nagy ok nélkül a közönség előtt ne szóljunk." Tehát még is van ok, csakhogy szerinte nem nagy. Minek is kiáltanánk tüzet, mig csak füstölög, várjuk, be, mig házunk egészen leég. Minek is támogatjuk a roskadozó falakat, várjuk meg mig bennünket az épület romjai alá nem temet. Midőn e becses lapok 73-ik számában a pápai reform. főiskola pénztárának ti;kairóí vakmerő kezekkel bontogatni kezdtem a hét peesétef, azt azon tiszta, jó akaratból tettem, hogy elmondván én is nézeteimet, ha igazam van, használják : de még akkor nem tudtam, hogy mi — kiknek a szabadelvüség és nyilvánosság untalan ajkainkon pereg, már szinte ott állunk, hogy észrevételeket tenni sem szabad. Nem tudtam, hogy eijön a szigorú Censor rnorum és csak azt veszi észre a jámbor elmélkedő, hogy be van vádol va egész hitfelekezete előtt, mi szerint ö izgató, és oly vakmerő, hogy szégyenköre állította a csalhatatlan egyházkerületet. Ugy látszik, hogy a hol a gyakorlati érvek hiányoznak, ott igen jó szolgálatot tesz egy kis gyanúsítás. B a r á t h F. KÜLFÖLD. Ez előtt körülbelöl egy évvel egyik külföldi lap után egy cikk jelent meg e lapok hasábjain Krisztus feltámadásáról ; erre jött válasz, erre viszont, igy tovább, — szóval egy kis lenge szellő —vagy ha ügy tetszik egy kis zivatar — támadt a magyar protestáns theologia rég csendességben levő s tán néhol poshadozó tavacskáján. Távol legyen tőlem, hogy én a tisztelt olvasó újévi örömét azon odiosus s félretétetni óhajtott vitáhozi visszatéréssel akarnám zavarni — Nem! hanem a közelebb múltra kivált igy évfordulati napokon szeret az ember visszapillantani, s a történetekből magának tanúságot meríteni, igy vissza pillanték én is többek közt e vitára, visszagondolék a részint nyilvános részint magán észrevételekre, véleményekre az ez által ébresztett örörnérzelmekre s aggodalmakra, — e tapasztalatimat s az ezekből elvont nézetimet célom a t. olvasó elé terjeszteni. Visszatekintve e köztünk támadt theologiai küzdelemre, szeréntünk a vallás-egyház s iskola ügyekkel foglalkozók s az ezek által érdeklők három osztályba sorozhatok — nem értvén ide azon tisztelt társainkat kik ama bizonyos uram Bátyámmal tartanak lépést ki 1846-ban hallá először Pestről hazat ero öcscse által, hogy 1 Napo— leon Elba szigetéről megszökött, s kik természetesen azt sem tudják, van e magyar protestáns lap a világon, s van e feltámadási kérdés. Első osztályba tartoznak azon nem épen sokak, kik ismerve a tudomány s protestantismus közti szoros, egymás lételét kölcsönösen biztosító viszonyt, ismerve a refor mátio haladási elvét, örömmel üdvözlék honunkban e theologiai vitát mint a mely reinényök szerént egy kis mozgalmat, életet ébreszt, theologiai tudományosságunk megfeneklett hajóját segíti kiemelni, — kik, habár közülök egyik kissebbet másik nagyobbat szeret lépni, s habár épen e miatt az illető kerdések megfejtése körül ellentétbe jönnek is, de azért készséggel sőt tán néhol tűlbúzgósággal ajánlák fel az úrtól nyert kisebb nagyobb talentumot a magyar protestáns theol-tudomány érdekében teendő szolgálatokra. A második osztályba jönnek azok, kik elismerik ugyan hogy a reformátio elve haladás, elismerik a tudomány szükséges voltát, de hiszen, eleget haladtak Luthen Kálvin s társaik, nekünk elég ezek elveit nézeteit elsajálitnunk, mondják ők. S valamint magok nem sokat igyekeztek e kélhárom század alatt inegcsontosult nézeteken változtatni, ugy nem is sokat tudtak arról, miszerent vannak emberek — még pedig nem romlott életű égetendő eretnekek, de igazi becsületes protestánsok, a ker. vallás igazi érdekeit valóban szivükön viselő munkások, kik azt a jogot, melyet reformátor elődeink kivívtak, t. i. a szabadvizsgálódás jogát nem akarják a reformátio századában készült confessiok halmaza alá temetni, s kik következőleg nem érik be Luther katechismusánaks a heidelbergi Katénak tételivei, hanem a tudományok háromszázados fejlődésével ujabb ujabb világosságot igyekeznek deríteni a theologia mezejére is. Ily férfiakról mondom keveset tudtak e 2-ik osztályba sorzottak, következőleg midőn azon ismert Schweizer, Sz. T. féle cikkek felmerültek e lapokban, nem kissebb meglepetést okoztak, mint azelőtt néhány évtizeddel a nagy világ ügyeivel nem sokat törödő egyik másik pipázgató nemes atyánkfiánál a jobbágyság megszüntetésének s a nemesség megadóztatásának első inegpenditése. Ki merészli az ősi jogok s ősi hitvallások szentélyét szentségtelen kezeivel háborgatni ? mondák ezek is azok is, s minden vitatkozás, tudományos cáfolat röpirat helyeit készek lettek s elégnek is tartottak volna ünnepélyesen kimondani „namus, namus, condamnamus." A harmadik osztály tagjai végre azok, kik magok