Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-04-12 / 15. szám

hogy a vallás alapjait forgatja fel! Kihez forduljon hát, mely biztositéka marad még a keresztyén népnek, ha saját legmagasabbra helyezett lelkipásztoraiba nem bizhatik? S ez még nem mind. Az angol egyház soha nem gondoskodott hasonló veszedelemről; fölfegyverkeztette a püspököket a hatalommal, hogy az egyházkerületükbeli közpapokat fölfüggeszhesse, de nem határozott semmit azon esetre, ha a püspök maga esnék eretnekségbe. Hiába léteznek a törvényszékek, ha nincs, ki fel lenne hatalmazva a hibást törvényszék elébe idézni. Ez azon különös zavar, melybe az angol egyház most jutott; látja az eretnekséget maga kebelében kitörni, látja hogy hat el az egyház fejeig, és tehetetlennek érzi magát, hogy a vétkest megbüntesse és hogy magát a veszedelemtől megóvja. A szerző egyházi méltósága súlyosbította a sérelmet; de meg kell vallani,hogy Colensotudor munkája magában véve is elegendő aggasztó volt. Bárha Angolország megismerkedett is a bibliai ítészét munkálatival, még sem volt elkészülve azon eredményekhez, melyekhez a natali püspök jutott. A szentírás kritikája nem valami különös tudomány; az nem egyéb, mint a történelmi kritika alkalmazva a zsidó vallás története és annak kifejlésére. Akár szent könyvekről, akár profanus könyvekről van a szó, a végcél, a módszer, a vizsgálat eszközei egyáltalában ugyanazok. A feladat csak az, hogy latba vessük a tanúságokat, ellenőrizzük a hagyományokat és hogy megkülönböztessük az igazat a hamistól. A mint egyszer a bibliát nem ugy tekinjük, mint égből aláhullott könyvet, hanem mint gyűjteményét különböző időkben sajátságos körülmények között és hozzánk hasonló emberek által írott műveknek, szabadságunkban áll fölkeresni eredetüket és becsüket, kérdhetjük, honnan jöttek és mily tekintélyre tarthatnak igényt. A történelmi kritikának két ága van: az okmányok kritikája és a tények kritikája. Az okmányok kritikája, e legújabb része a tudománynak, az, mely napjainkban legnagyobb fejlődést nyert és legtöbb váratlan eredményekre vezetett. Ez pedig abban áll, hogy valamely munka szövegében, stylusában, azon ismeretekben, melyek az iró szellemi látkörét képezik, az índirect célzásokban, melyek csak ugy kisiklanak toll alól, a szerző, a munka kora és célja felől biztosb értesülést keresünk. A kritika kiindul onnan, hogy a traditio bizonytalan; miután szá" mos példákból tudja, hogy a traditio gyakran téved : következésképen mindig gyanúsnak tartja. Arról van tehát szó, hogy szembesítvén a traditiot a szöveg önkénytel en tanúságaival, meglássuk, hogy ezek megerősítik-e, vagy ellenmondanak neki és hogy az utóbbi esetben megkísértsük a traditio helyébe oly adatokat állítani fel, melyek ha bár nem teljesek, nem kielegitők, de legalább szilárd alapon nyugosznak. Magától értetik egyébkint, hogy az igy nj ert eredmények többnyire nemlegesek. Sokkal könnyebb bebizonyítani, hogy Plató leveleit, és Cicero némely beszédeit nem azok írták, kiknek nevét viselik, mint kikutatni azt, ki azoknak valóságos szerzője. Az bizonyos, hogy a Héberekhez irt levél nem Páltól való, de nem bizonyos hogy, mint némelyek vélekednek, Apollostól való. Világos, hogy a hamis decretalék nem authenticusok, de nem oly világos, mily körű? ények ha fcottak öszsze, hogy e híres gyüjtemé yt gyártsák. Az is igaz, hogy sokszor sikerült a kritikának a legrégibb munkákra világot vetni. A zsidó irodalom azon része, melylyel Colensc tudor fo^ lalkozott, annak egyik példája. Tudva van, hog^ a Pentateuchus öt könyvből áll. melyek magokba foglalják az emberiség és a zsidó nép eredetét Mózes haláláig. Ha a traditiona - hitelt adunk, Mózes maga azoknak szerzője. Ki kell mondani hogy felületes vizsgálat is elegendő e vélemény kiforgatására; nem csak hogy a munka maga nem veszi igénybe e régiséget, de még egész halmazát tartalmazza oly adatoknak, melyek épenséggel össze nem egyeztethetők e fölvétellel. Azonban a kritika e merőben tagadó eredménynél nem állapodott meg. Szorosabb vizsgálat után fölfedezték, hogy a Pentateuchus külömböző okmányokból lett összeszerkesztve, hogy ez okmányok egyikét, mely terjedelmes és összefüggő, egy későbbi kéz átdolgozta és kiegészítette, és hogy épen nem lehetetlen világosan megkülönböztetni a darabokat, melyek az egyik és melyek a másik szerkesztőnek tulajdonitandók. S még ez sem mind: sikerült megközelítőleg keltét is meghatározni, mind az eredeti ok-29*