Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1863-04-05 / 14. szám
estek: egész katonáskodásuk ideje alatt prot. papot még csak nem is láttak. Ez mindenesetre az illető hivekre nézve nagyon szomorú dolog volt, s hogy ezen, különösen itt Olaszországban korábban segítve nem lett, ennek okát, — egy szerencsétlen ember emlékét bántani nem akarván — jelenleg nem fürkészem. Elég az hozzá, hogy az 1859-iki hadjárat alatt a 11 év óta üresedésben volt ref. tábori lelkészi állomás, a cs. k. Ilik hadseregnél betöltetett; s egyszersmind a két lelkész munkaköre, egyedül a II-dik hadsereg területére szoríttatott. Igy aztán lehetővé lett, hogy legalább az ezen hadsereghez tartozó minden csapatoknál, a melyek t. i. rendesen itt a velencei királyságban, Tirolban, Karnioliában, Iíarinthiában, lstriában és Dalmatiában vannak elhelyezve, — legalább egyszer egy évben az illető hitfelekezetek ritusa szerint istenitisztelet tartatott, s a szent vacsorában minden idetartozó protestáns katona részesült. A lelkészi hivatal székhelyén azonban, tudniillik Veronában, a nevezett országokbani utazásaikról visszatért lelkészek hon léte alatt vasárnaponként, rendesen tartatott isteni tisztelet. És igy, ez olaszországi hadseregnél, — hol különösen a református hivek száma nagyobb mint bármely más tartományban — habár teljes lelkészi gond, a hivek roppant elszórtsága miatt — nem gyakoroltatott is, de még is a lelkészek gyakori körutazása által a prot. katonaség vallási szükségleteinek, legalább annyira mint például ez a filialis egyházakban történni szokott, — elégtétetett. E szükség azonban csakhamar érezhetővé lett a többi tartományokban állomásozó cs. kir. seregeknél is, s Ö Felsége, felekezetiességen felülemelkedett nemes szive sugallatára hallgatva, egy 1860-ik évi april 29-kéröl szóló kegyes rendelete által elhatárzá, hogy az összes cs. kir. hadsereg számára, a már meglévő két olaszországi lelkészi hivatallal együtt, hat református, és hat lutheránus, — s igy összesen 12 protestáns tábori lelkészi állomás alapittasséit, s a lelkészek állandó székhelye tétessék valamely nagyobb helyőrségi állomásába azon hadosztálynak, melyhez az illető lelkészek beosztatnak. Igy történt aztán, hogy ilyen lelkészi állomásokul a birodalom főbb városai közül Verona, Bécs, Prága, Pest, Lemberg, és Szeben jeleitettek ki; azon világos meghagyással, hogy ezen városokban mindenütt két protestáns lelkész — egyik ref., másik luth. — alkalmaztassák; s az ezek által felváltva tartandó istenitisztelet számára, az illető katonai hatóság által — valamely, a két lelkész által közösen használandó tisztességes hely rendeltessék. A legtöbb helyeken e célra, az álladalom birtokában volt, s többnyire raktárakul használt régi catholicus templomok alakíttattak át; hol azonban ez nem történhetett, ott valamely középületbeli tágas terem szereltetett fel. Igy történt ez p. o. Veronában, igy történt Pesten, és igy történt itt Velencében is, hova — mellesleg legyen itt megjegyezve — a cs. kir. II—ik hadsereg református tálori lelkészi hivatala, — a prot. hivek körüli szolgálat célszerű megosztása végett, Veronából a mult év utolján áttétetett. A mi már az emiitett imaházak felszerelését illeti, «rre nézve sajnálkozással kell megemlítenem, hogy Veronád Velencét, és talán Pestet kivéve, — a reformált egyház szertartásaira semmi figyelem nem fordíttatott, holott az említett imaházak a magas kormány által közös használatra rendeltettek, s a ref. hivek, csaknem mindenütt nagyobb számmal is vannak a luth. atyafiaknál. E kissé talán méltánytalan eljárás oka azonban, korántsem a magas katonai hatóságok intézkedéseiben, hanem egyedül azon körülményben keresendő, hogy a luth. tábori lelkészi hivatalok a szervezés után csakhamar betöltettek, mig ellenben a ref. lelkészi állomások, — kettőt kivéve, fájdalom vállalkozók hiánya miatt, — még most is ürességben vannak. Igy aztán a templomok berendezésénél, kivéve ez utóbbemlitett helyeket, — egyedül a luth. lelkész urak szerepeltek; s bár a fennforgó körülményeket jól ismerték, nem tartották lelkiismeret elleni dolognak azok előtt szemeiket egészen behunyni. Tisztelet, becsület édes atyánkfiai mindenkinek, de egyszérsmind igazság is! Ha református ember azt tartja, hogy Isten ragyogó napja s a lelkivilágosság mellett nem kell a templomban gyertyavilág, hogy az Istennek lélekben és igazságban imádásához nem kell semmiféle faragott, de még csak festett kép sem, ha ö boldognak tartja magát azon egyházhoz tartozhatni, mely lerázta magáról a cerimoniák jármát: ugyan ne akarjuk öt ezen boldogságában, ezen meggyőződésében háboritni. — Ha a lutheránus hivek örömest megtartják szertartásaikat, azt hiszem, hogy csak nem veszik rosz néven a református atyafiaknak se, ha ezek is ragaszkodnak, a nálok megszokott istenitiszteletbeni egyszerűséghez; s igy az illető templomok berendezésénél, legalább annyi figyelmet mindenesetre lehetett volna ez utóbbemlitett hitrokonok iránt tanúsítani, hogy a beállított óriás képek, vasrudakkal és csavarokkal ne tétettek volna mozdithatatlanokká, hogy igy legalább akkor, mikor a református hivek számára tartatik isteni tisztelet, félre tétethettek volna. A második hadsereg jelenlegi két protestáns lelkészének barátságos megegyezése nyomán, itt Olaszországban, ez igy történt mind Veronában, mind Velencében, s reménylem, hogy az illető ref. tábori lelkészi állomások betöltése után — minthogy a kölcsönös méltányosság ezt kivánja — igy fog történni egyébütt is. — 0 Felségének katonái iránti atyai gondoskodása épen azért rendelt mindegyik felekezetnek saját lelkészt, hogy alkalmat szolgáltasson az illető híveknek szeretteik körétől távol, a hadi élet zajában is, a saját szertartásaik szerénti istenilisztelet gyakorlására. Legyünk hát egymás iránt mi is méltányosak, s midőn mind a két felekezet által használandó prot. templomokat épitünk, legalább ne tegyük azokat olyanokká, hogy bennök . . . bizony bizony még a mise mondó pap se látna semmi fogyatkozást. — Igaz ugyan — mint. minden okos ember tudja, — miszerint nem külsőségekben kell helyezni az isteni tisztelet lényegét, s a templomnak kisebb vagy nagyobb mértékbeni felékesítése nem tartozik a szentlélek elleni bűnök sorába, — de tudjuk azt is, hogy kivált a köznépnél e külsőségek felettébb fontos dolgok, s ha csak a nép keblében az azokkal egybeforrott hitet nem akarjuk megingatni, azok iránt mindenkellő kegyelettel kell viseltetnünk ; csakhogy — természetesen e kegyelet épen ugy megilleti az egyszerűséghez