Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-04-05 / 14. szám

leány gyülekezetet számlál; mégis e szép számhoz képest három, legfeljebb négy „Prot. E. és Isk. Lap" tartja a lelkeket evidentiában a haladó korral, s midőn ily kevés az áldozat, lehet gondolni mily kisszerű a haladás, mily nagy a sülyedés! Már uraim, ha egyébként nem férkőzhetek önök szívéhez, itt mondom ki, hogy ez oly nagy szégyen, mint milyen magas a Hímmalája, oly közönyösségre mutat az irodalom iránt, melyet tovább figyelem nélkül hagyni nem lehel, — ezt meghallják önök egymástól, s Zahara sivatagát jelző szivüket megnyitják a tudományok drága folyamatinak. Ha egyes erő nem birja a terhet: egyesüljenek hármanként, négyenként, higyék el, megszűnik a tudományok angyalának panasza. De még tovább megyek. Egyházmegyénk könyvtárát évek óta a por lepi, a drága könyveket hitvány férgek őrlik össze. Nem használja senki, nem áldozik reá senki. Mire mutat ez? arra, hogy nem akarunk ugy fényleni, hogy mások is lássák a mi világosságunkat; arra, hogy midőn minden körültünk elébbre tör, küzd, hogy a kor szellemével lépést tartson : mi érzéketlenül az iskolában kivívott tudományosságunk babérain szendergünk, oly mélyen, hogy a haladó kor szellemének szárnyverdesései nem jképesek felkölteni, elégülten pihenünk szorosan körvonalozott helyi teendő nk mechanismusa után, nem göndolván meg, hogy ha csfik azt tesszük a mivel tartozunk, haszontalan szolgák vagyunk. Ezenközben mintha hallanám hangzani önök ajkairól: „quis te constituit praeceptorem" — mert az ilyen tisztán érthető beszédhez nem szokott fülek keservesen sértetnek, midőn — mint nem is hitték — róluk igy emlékezik meg egy szerető lélek, s egyenesen beszédmüszereiket veszik igénybe, hogy actiot kiáltsanak; ám legyen: én parány vagyok a nagy tengerhez képest, s ha elbontással fenyeget, s talán árjaiba sodor; még a hullámsírból is — jó Istenem segedelme velem levén — ezt kiáltom önök fülébe ; keljetek fel a restelkedés álmából, s haladjatok az idővel. — Nekem nem célom a tanítás, hanein a lelkesités, buzdítás azok irányában, kik ostort várnak, s csak akkor indulnak űtnak, ha a csapások alatt fáj a lélek, s azért mennek, hogy több vereséget ne szenvedjenek. Ti irodalom lelkes barátai, közöljétek ezt a prédikációt azokkal, kiknek irva van falusiasan. A pesti prédikációt nem emészti meg a falusi ember gyomra. Erre először megharagszik, menydörög, villámokat szór, azután szépségesen lecsendesedvén által látja, hogy igaza van a kollegának: tehát rajta. Igen rajla uraim, kikhez az irodalom szerelme szólni kényszerit. Vegyük használatba a porlepte könyveket: mint azokról a por, ugy tisztul elménkről a homály, melyet hideg közönyösségünk vont arra. Olvassunk — — olvassunk és mindig olvassunk, hogy a tudós cimet kiérdemeljük. A régi könyvtári szabályok helyett — szóval már elmondtam s elfogadva van — nem sokára írásban uj az eddiginél célszerűbb kezelési módot mutatok föl a jól organisalaridó fő- és fiók olvasó egyletekben: csoportosuljunk körüle. Még egy keresztyéni szép tettet, — mint e. megyei gyűlésünk koronáját — van szerencsém bemutatni szerénység sértés nélkül. Tek. Szabó János segédgondnok úr, a gyűlési tagokat két napig forró vendégszeretettel ellátta, s a szokásos gyüléstartási dijt mint egy 120 frt — szegény iskolák felsegélésére örök alapítványul tette le. Legyen rajta a jók áldása. Molnár Sámuel, ref. lelkész. KÜLFÖLD. Velence mart. 19. 1863. Ezelőtt egy pár évvel, — mint ez azt hiszem tudva van e lapok tisztelt közönsége előtt, — a cs. kir. hadseregnél több protestáns tábori lelkészi állomás alapíttatott, még pedig egyenlő számmal a helvét, és az ágostai hitvallású hivek számára. Minthogy e becses lapok hasábjain e tárgyról körülményesebben, legalább tudtommal soha említés nem történt, nem leend talán felesleges, a magyar protestáns közönség előtt erről, — hacsak röviden is — annyival inkább szólani, minthogy ezen cs. kir. protestáns katonai gyülekezetek, a szó teljes értelmében, a magyarországi protestáns egyház édes gyermekei; a mennyiben t. i. ezek — alig említésre méltó kivétellel — papjaikkal együtt, amaz általok a távolban is forrón szeretett édes anyának kebelén tanulták ismerni az őket boldogító vallás első igazságait. Hogy mely időben alkalmaztattak legelőször prot. lelkészek a cs. kir. hadseregnél? erről, szükséges adatok hiányában, nem szólhatok; annyi azonban bizonyos, hogy rendkívüli körülmények közt, nevezetesen háborús időkben, a betegek, sebesüllek vigasztalására, a halottak tisztességes eltakarittatására, alkalmaztattak a hadsereghez -- habár nem állandóul—protestáns lelkészek is. Igy—mint ezt tudjuk — az első francia háború alkalmával, különösen a magyar felkelő seregnél többen szolgáltak. A háború bevégeztével azonban, a seregek eloszlásával, a katonai lelkészet is megszűnt; míg végre az Olaszországban állomásozó magyar seregek számára 1840 körül Majlandban, egy református és egy lutheránus tábori lelkészi állomás alapiitatott. Ez állomások be is voltak töltve egész 1848-ig: a midőn azonban a ref. tábori lelkészi állomás üresedésbe jővén, a magában maradt luth. lelkész, a mennyire tehette, az adott utasítások nyomán — főtörekvését arra irányozván, hogy a hívek legalább egyszer egy évben a vallás vigasztalásaiban, az úri szent vacsorában részesittessenek — egyedül látogatta, a mennyire a hivek elszórtsága engedé, mind a ref. mind a luth. atyafiakat-, eiutazgatván évenként, Magyar- és Erdélyországokon kivül — a birodalom majd minden nagyobb városaiba. Azonban az utazási terület roppant kiterjedése mellett, természetesen még a fentebbi köteleztetésnek sem lehetett teljesen megfelelni; miután a kisebb állomásokon lévő hivek, még csak egyszer sem juthattak hozzá egy esztendőben, a saját szertartásaik szerénti istenitiszteletbeni részvételhez, s sokan köziilök, ha csak véletlenül ennek az egy prot. papnak valahol épen útjába nem