Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-29 / 13. szám

Igy lettek gyermekei annak, ki a szülői örömöt nem érezheté, igy lett nevelő atyává a magtalan, igy lett forró könyek, egy gyülekezet hálás könye közt megáldott az a koporsó, a mely mellett se testvér, se gyermekek nem álltak, igy lett feledhetetlenné örök emlékűvé az, kinek emléke hamarább megsemmisült volna a hozzá távol álló rokonok között, mint az a kisded fakereszt, mit sírja fölé tüztünk, igy teljesül be, hogy az igazak, főkép az egyházukhoz igazak emléke áldott, s fényleni fognak mint a nap az ö atyjoknak országába. A nenaes-ládonyí hívek elhatározák, hogy a megdicsőült nemes lélek sírja fölé hálájok, elismerésük kifejezéséül egy közköltségen készítendő ékes emlékkövet emelnek. Itt önkénytelenül azon kérdés támad lelkem előtt, miért oly ritkák az ily hagyományozási esetek, kikre súlyosabb a vád, ha felmerülő alkalmak felhasználás nélkül szalasztatnak el, ha tehetösb magtalan híveink testamentomaiból, mig néha sokféle hagyományozás történik polgáris helyi célokra — az egyház ügye majd mindenütt kifelejtve van. Lehetnek s vannak is sokan, kik szeretik a mulasztási vádat itt is a lelkészekre tenni. Nem mondom : hogy a mi fellépésünktől ez érdemben nem függene semmi, de bizonynyal mi igen keveset tehetünk, főkép nagyobb, szétszórt filiákból álló gyülekezeteinkben. A lelkész nagyrészt csak akkor hivatik a betegekhez, midőn a közel halál révén álló beteg az Úr szent vacsoráját felvenni akarja, rendesen olyan állapotban, midőn a végrendelet tevésének sem alkalma, sem képessége nincsen már. Azon szerencsés helyzetben levő lelkész urak, kik egy helységben lakván összes híveikkel, s minden mozgalmáit rögtön észlelhetik, feltűnő sikerrel gyakorolhatják a belmissio ezen fontos részét is. Kik e téren legtöbbet tehetnek, legnagyobb hatást gyakorolják, azok a testamentomokat készíteni szokott jegyző urak, kiknek szavára, tanácsára hajolni szokott a nép, Kívánatos volna tehát, hogy a, végrendeletet feltévö községi vagy városi jegyző urak tennék íigyelmetessé a rendelkezőt, hogy egyházáról, templomáról megemlékezni mily fő, mily mulaszthatatlan kötelessége egy igaz keresztyénnek, főkép protestáns embernek, mely egyházban, mint segély támasz nélkül állóban 'a virágzást, a létezést csak nemes lelkű híveinek áldozatai biztosítják. Sőt nem tartom nézetem szerint fölöslegesnek azt sem, hogy kérettessenek fel s jelöltessenek ki minden egyes helységekben érdemes s köztiszteletei férfiaink közül néhányan, kik beteg hitrokonaikat több ízben meglátogatván, azokat az ily megemlékezések üdvös, nemes volta, sőt kötelessége felöl felvilágosítsák, az egyház ügyét főkép magtalan híveinknek hathatósan szívükre kössék. Célszerűnek találnám, ha történnek ily hagyományozások, azokat év végén a templomi szószékről is köztudomás tárgyává tenni, hogy az élők lelkesedni tanulnának a holtak buzgó példáin. Imádkozzunk, hogy az ősi buzgóság és áldozatkészség éltető lelke ihlesse meg szíveinket is, menjünk el az ősök sírjához, mik néma betükkint ezt hirdetik nekünk . . „ áldozzatok.... a vallásért, áldozni boldogság. Nagy-Geresd, febr. 14-én 1863. Trsztyenszky Gyula. HIVÉINK BELSEJÉRŐL. Talárba öltöztem, nagyon tisztelt szerkesztő úr, tetőtől talpig fekete talárba. S nem oly szövetből készült bár, mint a dublini érseké, azt hiszem hogy egyházunkhoz és tekintélyünkhöz, annál illőbb, annál szükségesebb. „Zordon erdők, durva bércek, szirlok : Harsogjátok jajjaim ! Tik talán több érezéssel birtok Mintsem embertársaim. Nincsen sziv az emberekbe: Hadd öntsem ki hát vas kebletekbe Szivem bús panaszait.'1

. Kiknek ajkairól a dicsőült Csokonai e mély elkeseredése akaratlanul is feltör, nem kevesen vannak azok a szegény papok közt e szegény hazában. S midőn az ilyenekr várva várják, lesik, protestáns közlönyünk egyik számát a másik után : — hol, melyikben és ki lesz már, az a magyar Mózes, a ki sanyaruságunkból ívanaánba vigyen vagy legalább oda, hol a mennyei manna hull, hol fáradt tetemeinket egyes nagylelkűek által meghozatott könyv avagy lap fölélesztené, edzené — ime, mi történik! a 8-ik szám vezérsoraiban mintha brillírozni kerekedett volna kedvünk, legégetőbb sebnek kiáltatik — az uniformis hiánya. Hosszú altíla, fehér nyakravaló! nem evvel biztatta Jeremiást az úr, hanem azt rnondá neki: „n e félj, mert veled vagyok én!" Oh mily kimondhatatlanul jól esnék nekem is ily úri pártfogás ! Képes is vagyok elhinni, hogy nem hagyattatom árván — bár szürke nadrágomat is nagy gyöngédséggel kefélem — ha n a g y t i s z t e 1 e t ü szerkesztő ur, boros-sebesi egyházunk ü g y e é r t, becses lapja hasábjain még egyszer szólanom e n g e d*) ; h a oly messzire terjedő részvétével fogja koronázni, mikép Boros-Sebes ez ős magyar egyház, mely már a reformatio hajnalán virágzott, ha mint eddig, ezentúl is csak a havasok néznek rá, nagyon könnyen úgy jár, mint a közelében fekvő borosjenei szentegyház, hol hajdan hitsorsosinknak ínég collegiuma is volt s hét református esperes fekszik sírjaiban; mostani lakói pedig a tisztított vallást hírből is alig ismerik s más faj állván a nyugvók porára, hajdani emlékeinknek nyomaira sem találunk. Szomorú térség ez tekintetes urak! a magyar protestantismus Pompéji es Herkulánuma ez, melyet mint a Vezúv kitörése ama városokat, a mostoha idők viharos járása hitéletre nézve mélyen eltemetett! S jóllehet Boros-Sebesben ötvenhat év óta újra fönnáll, s mi több, meglehetős *) Szívesen, oly szent ügyben. Szerk.