Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-29 / 13. szám

karban, a templom és az iskola; de az épületek még- nem teszik az egyházat. Ki ne látott volna testet lélek nélkül? Fájdalom uraim, igy van itt a dolog. Ha vérem minden csepp jé vei szeretnék is szebb szint ruházni rá, ritka tünemény e tájon a vallásosság virága. — Tört hegedű a honfi szív , — melynek megtépett húrjain a líözügyek szeretete méltó viszhangra nem talál, — s mig egyrészről az oláhság elnyelő árjába temetkeznek magyar testvéreink, másrészről ha nem cselekszünk ugy mint férfiak, reversalis csikarások által ragadoztatnak el tőlünk. Nem egy fájdalmas órámba került már, e miatt harcolnom. S várhatjuk e ily sötétben, hogy a nyáj juhai ne szédelegjenek : holott a pásztortűz keserves lángjánál magunk is csak vakoskodunk. Egyházunk őrangyalai, nemes és nagy lelkek! ha azt akarjátok, hogy itt ember legyen — miután egyedül az egyházi lapot járathatom s ezt is már második éve csak az érdemes szerkesztő nagylelkűségéből— gyámolítsátok legalább annyival, hogy a legszükségesb könyvek és lapokra előfizethessek. Akkor aztán isten neki, még Kenessey Kálmán ur izlése szerint is öltözhetünk — ha lesz mibe! Tomka Károly, fölszentelt pap. ASZÓD, március 4-ke Azok között, kik az evangyélmi egyházban érdemeikkel ki akarnak tűnni, és használni, hála az égnek, többen állanak, még pedig a legelső rangúak közöl. Hogy az egyházban csak azok tűnhetnek fel és használhatnak, kik azt s z í v b ö 1 önzéstelenül szeretik: kétségtelen, mert az önző, a magát imádó, ezen szent intézetet is csak eszközének tekinti, Ilyen, egyházakat teljes szívből, szerető családok közé sorozzuk a legutóbbi fellépés után B. Podmaniczky Ármin és Frigyes urakat, kik nemcsak a templomot feldíszítették, de az új lelkész Sárkány János úr számára s az evangyélmi egyház dicsőségére, az aszódi paplakot egész úri lakká átalakították s abba a fencimzett lelkész úrat mart. 4-én családjuk élén, az egész egyház jelenlétében és üdvkivánás között bevezették. — Ez aztán Isten előtt kedves dolog, és igazi méltóság, mely a legönzéstelenebb szeretetben nyilatkozik és visszontszeretetet okvetetlenül idéz elő. Marcsok János. (A szatmári ref. egyházmegye k ö z -g y ü 1 é s e.) Folyó marc. hó 11. s 12-dik napjain tartá a a szatmári helv. hitv. ref. egyházmegye helyosztó közgyűlését Csekében, n. t. Kiss Áron esperes és tekintetes Vállyi János segédgondnok urak ikerelnöklete alatt. Nem akarom e tartalomdús gyűlés kimerítő leírásával e lap becses hasábjait betölteni, — nem akarom elsorolni mily különböző célok s indokok eszközlék azt, hogy ezen gyűlés egyike vala a legnépesebbeknek, — nem akarom az egyes egyházak bel- s küléletéröl, az egyházlátogatóság utján nyert lelket emelő vagy leverő tudósításokat itten közleni, más avatottabb tollra bizván azokat, — ezekre annyit mondok csak, hogy az élet itten is csak élet, kevés jó, sok rosz, a nap előtt felleg stb. s csak azon határozat közlésére szorítkozom, melynek létre jötte, mint élő emlék megmarad, s ép ugy ez egyházmegyei közgyűlés irányát megadó elnökök, mint az azt alkotott egyházi s világi tagok keresztyéni érzelme s gondolkodás módjáról mindenkor fényes bizonyságot teend. Rég ideje már, mióta minden magyarhoni, — de kivált e — más egyházmegyékhez viszonyítva is, lelkészeinek, egyházainak aprósága miatt, — legszentebb szándoka mellett is, csak igen csekély anyagi jutalmat nyújtható — szatmári egyházmegyében, a lelkész halálozása utáni kegyeleti év életbeléptetése közóhajtás s közkivánalom. Most n. t. Kiss Áron esperes úr, a f. t. tiszántúli egyh. kerület 1861 aug. 7. s következő napjain tartott közgyűlése 25. sz. határozatának 5-dik §-ban kifejezett ajánlat nyomán, — engedve lelkésztársai felhívásának, — saját szív érzete, s ész javallata szerint, épen a nagy Kölcsey nyugvó helyén, Csekében hallatta azon eszélyes kegyelet évröli indítvány igéjét, mely az egyházak szabad választási jogának csorbítása, rendjének zavarása és idejének változtatása nélkül adván meg az özvegyek s árvák részére a kívánt segélyt, a közgyűlés összes egyházi s világi tagjainak, ezen „egyhangúlag hozott, jövőre másithatlan s e megye lelkészeit feltétlenül kötelező" határozatában, testé is lön : ,,E szatmári egyházmegye, pontosan megtartván a a lelkészválasztás eseteinél, a 25-ik sz. e. ker. statutumot, s különösen ügyelvén az utódokat illetőleg annak 4. s 5-ik §-saira; ezeket kiegészítőlég, azon statutum szerint megválasztandó minden rendes lelkészeitől megkívánja, hogy a csonka év leteltével, a lelkészi lakról távozandó özvegy, s illetőleg árvák részére, első évi egész fizetésének hason fele részét — egyedül a stóla kivételével — a beszedés idején, csonkitatlanul kiadassa. E felezésnél előfordulható kérdések elintézésével, az esperesi hivatal bizatik meg."1 Azt hiszem, nem szükségesek magasztaló s másoknál hason érdeket gerjeszteni óhajtó szavak, mert „hol a tény beszél, ott a nyelv bizton hallgathat." Csak arra óhajtóm még felkérni a közfigyelmet, hogy az oly lelkészválasztásoknál, hol segélyzendö utód nem maradt, ha a méltányosság és kölcsönös viszonyosság elvénél fogva, a megválasztott, első évi egész fizetésének hason fele részét, az egyh. megyei gyámintézet pénztárába volna kötelezett befizetni: hova növekednék akkor évtizedek multával e kisded pénztár? minő áldásteljes működést gyakorolhatna majd, mind az elmaradott özvegyek s árvák, — mind az elaggodt vagy szerencsétlenül járt — ily módon, évdijjal nyugalmazhatandó — lelkészek irányában ? Most azonban, mig az e tárgybani intézkedést is inegérlelendi az idö, nincs egyéb hátra, mint a papságnak tettek által fuvallani lelket, e határozat különben csak holt betűibe. Én részemről — ha Isten segéllend — örömmel fogom egykor mondani : „kiadtam az Istennek szentelletett dézmát, az árvának és az özvegynek, és nem költöttem el abból semmit; 26 *