Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-22 / 12. szám

Szívem melegéből üdvözlöm a szerzőt és nyújtom neki ismeretlenül bár, testvéri jobbomat, ki az egyházi költészet terén, a részünkről oly árva oly elhagyott, kevés munkással dicsekedhető téren, ily szép eredménynyel s nemes lélekkel munkálkodik. Igazán magyarázhatatlan talány gyanánt áll előttem ama leverő jelenség, mért hogy egyházunkbari oly kevések azok, kik tudományosságuk kincseit az irodalom mezején a nyilvánoság előtt bemutatják, leteszik. Megfoghatatlan előttem különösen az, hogy mig a szép irodalmi téren egy-egy uj név s a költemény füzetek roppant száma tűnik fel, majd minden nap; addig vallási költemények irói ritka tüneményekkint oly gyéren, néha éveken keresztül alig jelennek meg. Pedig tehetségekben nem vagyunk szegények, közöltünk annyi jelesek, kiktől vár, méltó, joggal vár az egyház ; csak akarni és tenni kell, a kívánt eredmény nem marad el, csak tartanok szemeink előtt azon erős érvü igazságot: hogy az ember annyit ér a mennyit tett, s azok a legszebb telteink, melyek köszhasznuan kihatok. Ajánlja e munkáját nt. Elefánt Mihály urnák azon mély vallásos ihlettség, kenetes irály, mely az egész munkát átlengi, jellemzi. Kiemelendönek találom szerző érdemét a versekbe feltűnően szép nyelvezetéért, a rímek kedves öszhangzásáért, azon magasb költői emo-lkedeltségért, melyet eddigi egyházi énekeink mindig nélkülözni voltak kénytelenek, melynek hiánya azok belbecsét is oly sokszor leszállította, néha elejtette. Igazán e halotti énekeket s imákat olvasva, a fájdalom megnemesül, bizonyos lelki erőt nyer a fájó szív, még néhol megragadó költői képekkel találkozunk benne. Testvéreim, t. lelkész urak, iskolatanitók, kik sok helyütt a temetési szertartásokat magatok végzitek egyedül, tinektek ajánlom e könyvet általánosan, ajánlom különösen dunántúli lelkész testvéreim figyelmébe, a kikkel együtt én is érezem a halotti ének s imakönyv újbóli rendezésének szükségességét. Hiszem valamint templomi énekeskönyvünk a kerület intézkedése folytán a legavatottabb tehetség nt. KarsaySándor kezei által újra szervezve atdolgoztatott; biztos reményünk van, hogy halotti énekeink, imáink érdekében is nem messze van a kívánatos javitó rendezés. Azon körülmény, hogy ez ismertetett munka második és bővített kiadást ért, hasznos voltáról kétségtelen tanúság. Söt nyíltan s határozottan kimondhatjuk, nemcsak mi ágost. evangélikusok, mint kiknek számára eredetileg irva volt, használhatjuk haszonnal, de célszerű segédkönyv ez temetési alkalmaknál helvét hitvallású testvéreinknél is — söt világi protestáns hitsorsosaink is vallásos örömöt találhatnak ennek minden lapjain. Nagy-Geresden. Trsztyenszky Gyula. SZEREMLEI DOGMATIKÁJA FELETTI SZÓVÁLTÁS. Kiss Kálmán és Lukács Ödön sárospataki theologusok a Szeremlei dogmatikájára irt bírálatomra egy ellenbirálatot küldtek be hozzám, mely igy kezdődik : „Névtelen ismertető, jól lehet maga bevallja; hogy a mit ismertetni akar, — nem érti, s még is hozzá fog annak nem annyira ismertetéséhez, mint critisálásához a legvastagabb értelemben; - s midőn ezt teszi, ha nem is a gyilkosságok legfinomabb nemét, az erkölcsi gyilkolást — melynek még a mövcrlt XlX-ik században nincs semmi polgári büntetése — követi el; de lelép nemcsak a keresztyéni álláspontról a szeretetről, hanem még az emberiről is s a helyett hogy a lényegest bírálná, a legjózanabb fogalmakat is ellogikázza, s innen onnan kikapott egyes szavakon rágódik. Szóval mig egy részről hasztalan Xoyofxa^tara téved, másrészről minden szavából ki rí a rút személyes gyűlölség." Ezen, kicsit erős bevezetés után hozzá látnak bírálatom fejtegetéséhez és avval akarják annak élét elvenni, hogy megmagyarázzák nekem, mit akart az ö nagytudományu tanítójuk tulajdonképen mondani, bizonyítgatván egyszersmind, hogy mind az, a mit én Sz. úr könyvében megróttam, helyesen gondolva, szépen kifejezve is van ; csak az én felfogásom hibás, csak én nem értem az épen oly világos, mint mélységes tudománnyal irt munkát. Miat régi tanár, ki élete legszebb örömeit az ifjú nemzedék szépre jóra törő köreiben kerestem és találtam mindég, a nevezett ifjak nemes fölhevülésén nemcsak, hogy fen nem akadtam, hanem iratuk azon kitöréseit is, hol bírálatomat irigység és gyűlölség sugallta gonoszlelkü elcsavarásnak és aljas embertelenségnek bélyegzik, mosolylyal olvastam. „Iuvenile vitiurn est — mondja Seneca — regere non posse impetum;" s én ezt még vitiumnak sem tartom, mert akkor lesz a mustból jó bor, ha erősen forr. De ifjú barátim, halljunk csak szót! Mi lehetne az, a mit szegény ref. tanár hasonlón szegény tanártársától irigyelhetne ? S miért gyűlölném én Szeremlei urat, kivel egész életemben egyszer volt szerencsém találkozni, s akkor egy szelíd jóakaratú jámbor embernél egyebet benne nem láttam ? Avagy talán irodalmi koszorúit irigylem én Sz. úrtól ? Bár érdemelné azokat, én bizonyosan első lennék, ki fejére illeszteném ? „Szavaimból kitetszik — mondják önök —, hogy azért gyűlölöm Sz. urat, mert elébb irt dogmatikát mint én." — Valóban véghetetlen ügyetlenséggefkelleK magamat kifejeznem, hogy ha olyasmit is olvashatott a közönség iratomból, a inire legtávolabbról sem gondoltam, miután szándékomban sem nem volt, sem most sincs dogmatikát kiadni. Ha élettapasztalásuk volna, ifjú barátim, tudniok kellene, hogy az irigységnek és gyűlöletnek nem az az utjuk, a melyen én járok, hogy azon indulatok a sötétséget szeretik és a helyett, hogy egyenesen neki rontanának, csavargós utakon kerülgetik meg kiszemelt áldozataikat. Én pedig szólok, a mint Isten tudnom adta, nyíltan, leplezetlenül, hévvel de nem haraggal, hibákat sújtva de nem a hibázót. Kik körülöttem vannak és közelebbről ismernek, jól tudják, mily kemény, harcot kellett vivnom szivemmel, sőt