Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-15 / 11. szám

egyszerű fekete öltöny az, mely egyházi szóno­kainkat megilleti. Hogy pedig ezen fekete öltöny, milyen species legyen, elég annyit mondanom, hogy Magyar protestáns papi külső­ről van szó. — És valamint eddig is — a ki­vételek kivételével — ezen nézet eléggé uralko­dott a gyakorlat által papjaink között, ugy ezután is állásuk természete, s a vallás és erkölcsiségre nézve kedvező eredmény előidézésére számított néptanítói s szónoki minőségük helyes felfogása mellett, megértendik az élet parancsszerü intését is, hogy kiilsejök botrányos elhanyagolása vagy különcségével, sem az egyház, sem egyéni életük káros rovására ne legyenek. Igy keletkeznek a szokás törvényei. Igy alkot magának törvényt a jó a jók szivében. Es ezen törvényhozást tartom én a legmagasztosabbnak s az emberi méltóság­gal s miveltséggel, nem különben a protestantis­mus szellemével, valamint az erények gyakorla­tábani „motu proprioi 4 fenséges fogalmával leg­megegyezőbbnek Tóth Páp ay Soma. MAGYARSÁG ÉS PROTESTANTISMUS A K. KÜKÜLLÖ MELLETT. A nemzetek történetében jönek elő duló viszontagsá­gok, melyek annak kisebb vagy nagyobb részét ösi erede­tiségéből kiforgatják, szokás, nyelv, viselet s más nemzeti sajátságait részben vagy teljesleg átidomítván, egészen más népet mutat fel benne a történelem utódul a késő kor­nak, mint a mi vala. E történeti igazságot majd minden nemzet életében igazolva találjuk, s azok közt fájdalom! az erdélyi megyei magyarság sebes eloláhosodása lángbetükkel tünteti sze­münk elébe. Egész falvak, jelenleg oláhok által lakottak, magyar nevei, kétségtelen adatok, mikép azokban lakó nép egykor magyar volt, mi elvitázhatlan lesz, ha hozzá vesz­szük az azon falvakban lakó oláh családok magyar ne­vüségét. A K. Küküllő mellékének alsó része is ezen szomorú sorsnak megy elébe, néhol lassú, másutt gyors léptekkel. E kanyargó kis folyam mentében több helységek léteznek, hol jeles családok ragyogó kastélyai tündöklöttek, magyar nem­zeti élet forro't teljes elevenségében, magyar szó zengett az Isten minden áldásával megrakott bájos völgyben : ma már nyelv, viselet, szokás és érzelem idegennek adott he­lyet, néhol egészben, néhol az idegenszerű által tarkítva. Történeti tény, hogy az együtt élő népfajok egymás saját­ságaiból átvesznek, de itt nem nemzeti tulajdonok néme­lyikének akaratlan elsajátításáról, hanem tökéletes beolva­dásról van szó. Balásfalva, egykor népes magyar falu, je­lenleg oláh város, melyben megfogyott protestáns magyar hiveink oláhul beszélnek; Szancsal csak három paraszt ma­gyar családot számlál, kik nyelvöket rég elfeledték; M. Bényén annyira szokatlanná vált a magyar szó, hogy ha bényei oláh magyar embert magyarul hall beszélni, gúnyo­lódva fordul a beszélöhez ; itt a gyermek anyjától magyar tejet szí, de oláh az első hang, melyet hall s eltanul; Bol­dogfalván nincs egy család, hol paraszt hitsorsosink a min­dennapi beszéd folyamát nemzeti nyelvöken végeznék. E sorsban lélegzenek Küküllővár, kevesbé Sövenyfaiva. Mit mondjak a k. Küküllőtől távolabb eső Tür, Herepe, Sülye s más falvakról, honnan naponta szorul ki nemzetiségünk ?! E falvakban szétszórt magyarságnak hiányzanak, a magyart minden nemzetek közül kiemelő tulajdonai; nincs nemzeti dala ; s ha a természet követeli érzelemmel telt keblét dalba önteni, oláh népdalokhoz folyamodik; tánca nemzeti jellegét eldobta ; férfiait csak ismerős szem kü­lönböztetheti meg, más — mezéről Ítélve, — oláhnak véli; női megtartották ugyan még a régi ruhát, csak az a fájda­lom, hogy e kis kedvező körülmény láttára is elborul ked­vünk, midőn halljuk, hogy a csinos mellény, meg fejkötős pórnő csak a ,,j ó napot" érti meg nemzeti nyelvén. — Oh ! valóban kinos tapasztalat ez hazafi kebelnek, önként eszünkbejut a nagy költő szava: pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk. S ha a balvégzet nem szii­nend meg népünk felett romboló müvét folytatni, eljön az idő, hogy midőn az utas magyar megyéinket feljárja, csak egyes öltözék darabok láttára, vagy ismerősnek vélt nevek hallatára eszmél fel, hogy magyar földön jár, melyet nem magyarok laknak. A protestantismusra nézve is pótolhatlan veszteség nemzetünknek e vidékeni sajnálatra méltó állapota. Az el­oláhosodásból természetesen foly a vallási elpártolás. Az ujabb kor előhaladásának vívmánya a protestantismus ; hogy ennek mind észszerüségét felfoghassa, mind az evangéliumon lett alapulását átérthesse, s a minden cerimonia érzékekre ható külsőségek nélküli istentisz­telet folyamából lelki üdvöt, erkölcsi tökélyesbülést meríthessen valaki, már arra az értelmesség és fel­világosultság bizonyos fokozata igényeltetik, azt pedig ho­gyan lehessen józanon csak kívánni is, hogy protestáns hit­tel, szilárdsággal és felvilágosultsággal birjon, ha saját nyelvén nem érti meg hitének prédikáltatását ? E vidék magyar népe pedig, valamint hazafias érzülete fejletlen, sőt alvó, ugy ingadozó hitet hord szívében; csak egy meg­félemlítő hatás kell lelkére, hogy érzékiségét lekötő g. szertartásra térjen, elhagyván az ösi hitet, melyhez már csupán a szokás vékony szála köti. IJogy pedig állításomat nem a levegőből kapkodom le tetszésszerüen, bizonyítja azon mindennap előforduló mindenki előtt ismeretes példa, mikép magyar reform, paraszt hitsorsosunk, ha betege van, nem saját papjával könyörögtet érette, vagy ha igen, s gyógyulás nem következik be: g. szertartású papokat gyűjt össze, betege körül azok által misét szolgáltat, melynek betegére nézve természet feletti helyreállító erőt tulajdo­nit. Vannak, kik görög szertartású böjtöket és némely ünne-21 *

Next

/
Oldalképek
Tartalom