Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-01 / 9. szám

árnyként fog rajtad lebegni lelkem bánatos visszaemlékezése. Patakon élvezetes pár órát tölték még nagytíszt. Hegedűs László esperes urnái, gyermekkorom óta ismertemnél. Az egyházi élet és lelkesség egyik zászlóvivője, missio ügyünknek első tanácsadója ö ; azon belátók egyike, kik azt megállapítani igyekeznek, egyebeket nem is számítva a keleti protestantismus nagy jövendője szempontjából. Az oly jeles szorgalmú zenetanár Ivánka Sámuelen kivül, kevés időig valék egykori pályatársam s barátom, a pataki füzetek szerkesztője Antalfi Jánossal; ki nagy meglepetésben volt, hogy szegény barátját újra láthatá. A meglepetés öröme után elővettünk minden tárgyat, a mit lelkünk hamarjában felölelhetett. A lelkek érintkezése alig néhány pillanat vala. Nekem még barátaim körében sem lehet nyugodalmam. — Futnom kell, futnom, fényes ideál, felhővé ne változz, —sorsom meg ne átkozz. Menjünk, menjünk! Isten veled Patak ! élettavaszom kies ligete ; Isten veletek kedves régi isinerösim s barátim ; ti a való tudomány s bölcseség plántálói; te anyaiskola ki engem is növeltél, ifjúság, ki benne diszlesz ! áldás reátok ! Patakról S.-A.-Ujhelybe t. Éva András úrral mentem, kivel s nagyt. Komáromi József úrral Patakon találkoztam volt, s kik bizonyos iskolai ügyben fáradoztak. Tisztelt uraink! a kegyes ősöktől reátok hagyott szent kötelesség, hogy az egyházi és iskolai ügyek, tudomány és nevelés férfiainak segítségül legyetek; hogy az Áronok mellett mint Mózesek álljatok. Tisztelet néktek; tisztelet mindazoknak, kik független állásukból tanács,ügyszeretet s lelkesedéssel az egyház- és iskolaügy körüli fáradozást éltük egyik legszebb teréül, feladatául tekintik. — Ujhelyben egy pár jó barátommal töltvén az estvét, másnap tovább valék indulandó. T.Vályi Pál lelkésztársam bizalmas együttlétünk után nagy szívességgél látván el útravalóval, mentem Ungyár felé. Közel útamba esvén, kitértem s meglátogatárn az ünnepeltté csak nem oly rég lett Széphalmot, Kazinczi Ferenc sírját, melyen én még mint ifjú ember Patakról kiki rándulva, kegyeletes búsongás közt nem egy dalt fontam, s nem egy eszmét érlelgeltem; s nem egyszer gondolám az onnan hozott érzésekkel, hogy mily szép szenvedve és nagynak lenni; s mily dicső, ha az utód kegyelettel áll meg a sirhalomnál, mely egykor oly nemesen lángolt szív hamvait takarja. A nem mindennapi küzdő pályája a legtöbbször fénytelen szokott lenni; élete egy elvetett mag, mely sírja felett hajt virágot; egy széthullt szikra, mely a nemes küzdelemben megszakadt szív hamvain gyújtja fel lángjait kegyelet és emlékezésnek. Nem messze járván hozzá, nem hagyhattam, hogy meg ne látogassam Lasztócon régibb ismerősömet, az ősz de ifjú lelkű költő barátot, Szemere Miklóst. Körében lelkem ugy érezte magát minta

a börtönéből kiszabadult madár, midőn szabad kedves vidéken csaponghat szárnyaival. A missionárius csak beköszöntött; a kandallónál pedig már nem ő, hanem valami ifjú poéta ült, az éltesebbel költészetről, tudományról beszélgetve. Szóba jött a vita is, melyet Szemere a nagy tudományu Brassaival, az iró jellemzése fölött otylatott. Tagadhatatlan, hogy bizonyos tekintetben mindkettőnek igaza van. Az irónak egynek kellene lennie saját müveivel; de miután mégsem egy: a meghatározás oda Üt ki, hogy azon idő alatt, mig az iró valamely müvet ir, azon lélek állapotba helyezi magát, melyet a mü iránya és szelleme követel, s igy lehet egy. A költő, hazafi: midőn a hazáról dalol; szerelmes, midőn szerelmi dalt zeng; az azonosító, melyből kiszállt a dal: a meleg lángoló kebel.— Szemere az ember erkölcsi jellemét vette fel, onnan indulva ki, hogy hányszor dicsőítik a legszentebb igazságokat irók, kik életökben nem olyanok követői. Igaza van, de szerintem abból az tűnik ki: hogy a rosz burjána fölibe nőtt a nemes érzelmek virágainak.Nem akarok polemizálni, mitől két jeles férfiú közt, Isten mentsen. Bármennyire ohajtott lelt volna, hogy pár napig a ritka vendégszerető Szemere Miklósnál legyek, lelkem egész fölvidámulására nézve: pár óra után, szíves áldást hagyva, és vive, indultam Gálszécsnek, lelkembe zárva a haza, egyház és irodalom egy jeles férfiávali találkozás derültségének, kedvességének emlékezetét. Gálszécsen Császár Pál lelkésztársamnál pihentem meg. 0 a felső-megyékben egy, a ki legjobban értvén a szláv nyelvet s poétái érzékkel is birván, a tiszáninneni fő^ tiszt, egyházkerület által egy szláv énekeskönyv szerzésével, szerkesztésével megbízatott. En a munkához szerencsét, kitartást kívántam a lelkes férfiúnak. 0 mondá, hogy egykor a felvidéken sokkal nagyobb számmal voltak tót— ajkú hitsorsosink, de talán mert lelki szükségeikre kellő gond nem fordíttatott, a más felekezetű atyafiak közt elszéledt a nyáj, mely mindjárt a reformatio kezdetekor lelkes pásztorok által gyűjtetett. Kitartás, lelkesedés, társaim, a tót népnek evangyéliomi pásztorai; igaz hogy szegény állapotban nehéz megtartani a lelkesedést, mely világ szerint keserű fájdalmat, csalódást terem; — de lélek szerint megnyeri azon nemes öntudatot, mely legnagyobb szegénységünkben is felgazdagithat, s megaláztatásunkban is megdicsőíthet. Ungvártt vagyok kegyes társam Makaí Dánielnél; s mert itt uj érzelem vesz ismét körül, uj levelet kezdek, az ebben foglalt hadd legyen egy külön szép tárgya leikern reá néző tekintetének. Ungvár, nov. 21. 1862. XLVII. Milyen az ember? fut valamely édes öröm reményeinek lenge alakja után s midőn elérte, nem marad annál a kiért epedt; lelke az örök keresés és meg nem állapodhatás törvénye szerint tovább kívánkozik. Cél cél útán tűnik föl előttünk; mi sietünk utána; futunk mint a gyermek, kedves játékát keresvén. E közben erőnk kifogy; egy mennyei hang szólit a túlvilágból, s mi itt hagyunk mindent, csak egy levelet vive el magunkkal, életünknek emlékezetét. Zöldülj még levél, mig számodra a kikelet él; lesz ősz mely leszakaszt, s menybe visz, — várd be te azt. Ungváron tisztelt társam Makai Dánielnél alig pihentem egy órát, sieték az ö szekerén Tarnóczfelé, a kegyessé-