Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-02-09 / 6. szám

Iegui nem szokásom, de sem ilyen felszerelt falusi iskolát, sem ilyen sikeres tanítást nem láttam ! Nem tagadhatom, hogy a földesúr méltányos elismerese kellemesen hatott reám, azonban ugy tetszett, hogy a tartózkodás pírja futotta el arcámat. — Szerettem volna valamit szólani, de nem jutott eszembe semmi. A földesúr újból oly bensőséggel szorította meg kezemet, hogy lehetlen volt abból azt nem következtetnem, hogy munkám iránt teljes elismeréssel van. Tiszteletes uram is bizonyitni akarván, hogy az én iskolámban rendén a dolog, oda nyilatkozott, hogy hiszen ö sem fogta el jó tanácsát tőlem soha. Erre nem szóltam semmit, de megvallom e nyilatkozat jól nem esett, mert nem volt benne igazság. Az uraság szives köszönések között távozott el tőlem. Másnap reggel cifra huszár jelent meg nálam, jelentve, hogy az uraság délebédre hivat magához. A tegnap érzett kellemes benyomás újból feléledt lelkemben. Hálát adtam Istenemnek, kinek köszönhetem, hogy munkámra árasztott áldása ez elismerés jutalmával ismét igy gyarapodott. Nehezen vártam a delet, noha nem tagadhatom el, hogy remegtem azon gondolattól: ha sok vendége elölt talál az uraság dicsérgetni, szégyenleni fogom magamat. — De miért is dicsérne, hiszen azért, mert kötelességemet teljesítem, különös dicséretet nem érdemlek. — Igaz: gondolám, de másrészről meg kell ezt bocsátanunk az embereknek, mert miképen tudnák másként elismerésöket nyilvá • nitani, hanemha dicsérő szavakkal? — Elhatároztam magamban, bármiként emelje ki'az uraság tetteimet, illő szerénységgel fogom magamat viselni. Eljött az ebédre menetel ideje. Beléptem az urasági kastélyba — és ott az uraságot egyedül találtam. — Az ebédnél is csak ketten voltunk. — Miután én közömbös tárgyakról kibeszéltem magamat, — a földesúr elébb jobbágyai anyagi jólféte előmozdításáról beszélt. Előadta, hogy neki szándéka felajánlani az örök-megváltás módját, s oly feltételeket szab jobbágyai elébe, melyeket leheletlen hogy el ne fogadjanak. — De nem elég, •— folytatta tovább, a népnek anyagi jóllétét előmozdítani, gondoskodni kell annak szellemi élete oly fokra emeléséről, hogy szerzett ismeretei segítségével az anyagiakban többre többre mehessen, e mellett lelki boldogságban élhessen. — Igy reménylem, hogy idővel felvirágzik a haza. — Es lássa kedves barátom, — igy szólott hozzám, — oly nyugodt lélekkel hagyom el birtokomat, a mini még soha ; mert tegnap iskolájában meggyőzött engem a felöl, hogy a keze s vezérlete alatt álló ifjú növendéksereg szellemileg is boldog lesz. Adja a jóságos Isten ! — mondám, — nekem legalább minden törekvésem e szent célra van irányozva ! Helyesen, kedves barátom — Isten már eddig is megjutalmazta lelkileg az ön nemes törekvéseit. — Jól tudom ugyan, hogy a puszta elismerés üres jutalom, de hiszem, hogy édes. — De mondja el kedves tanitó űr, mi uton jutott ezen nagyszerű sikerhez, a mit tegnap egy pár vonásból szerencsés lehetek megismerni? Uram ! szólék — alig tudnám apróra elbeszélni munkálkodásom fogásait. — Elégelje meg nagyságod, ha néhány szóba foglalva mondom el. Pályám kezdetén azon nyomon kezdtem haladni, a mint engemet is tanítottak, — de sok boszuság és kevés, vagy majdnem semmi siker követte lépteimet. Ereztem, hogy ha igy kell vesződnöm, életemet nyomor és kin között kell eltöltenem, azon nyomasztó öntudattól kisértetve, hogy minden erőlködésem és munkám füstbe menvén, oly sok fáradságom nyom nélkül fog eltűnni. Feltettem tehát magamban, minden erőmet arra fordítani, hogy munkámnak sikert, magamnak pedig boldog napokat biztosítsak. — Ezen erős elhatározásomat nyomról nyomra követte a kívánt siker. Legelőször magamat kezdtem leszoktatni minden olyan indulat nyilvánításától, melylyel a gyermek természetes jó érzését megbánthatnám. — Minden gyermek irányában vidám, megnyerő jókedvű, bátorító kezdettem lenni; e mellett igazságos és méltányos a legnagyobb következetességgel. — Növendékeim ezen magamviseletére csakhamar megváltoztak, irántam való ragaszkodásuk, bizalmuk és szeretetök minden bizonyságát adták. ~ A dolgot annyira vittem, hogy e bizalom és szeretet nemcsak általános lett közöttük, hanem feltétlen is. — És igy győztem meg őket csakhamar a felöl, hogy minden, a mit teszek, az ö javukra van intézve; — igy értem el azt a célt, hogy azok is, kik eddig nem akartak tanulni, minden erejöket arra fordították, hogy kedvemet kötelességük pontos teljesítésével keressék. A mint tanítási eszközeimet- csinálgattam, ők is ott voltak, segítettek. — Ha kertecskémben valami tennivalóm volt, elkísértek oda is, s nem volt az a kerti munka, melyet szívesen ne tettek volna. — Ez kellett nekem csak, felébreszteni lelkökben a munkaszeretetet, ugy hogy a munkában teljes gyönyörüket keressék és találják. — Higyje el nagyságod — minden további munkásságomnak ez lett a kulcsa ! Munkálkodás közben fejlett ki főképen tanítványaimban a tudnivágyódás — azon egyszerű és természetes oknál fogva, mivel kívánta tudni mindenik mindennek az okát. — Annyit és addig kérdezősködtek minden egyes tárgyról, mi kezök alá avagy elébök került, hogy arról minden tudnivalót kimerítettek. — Ok magok is sokat találtak ki, mit, ha nem foglalkoznak, soha meg sem gondoltak volna. — A munkaszeretet, a tudnikivánás lassankint átment a tudományos munkálkodásba, — és most! Most nagyságos uram, nincsen iskolámban egyetlen gyermek is, ki szíve meggyőződéséből ne kívánna tanulni. Mit mondjak a jó erkölcsről, mely iskolámban honos? — Ott, a hol munkaszeretet s állandó foglalkozás uralkodik, roszaltevésre nem jut idő! Barátom — szólt egész elragadtatással az uraság, — ön valódi mester! — De mondja meg, mivel jutalmazza az egyház az ön fáradalmát ? Igazat szólva, az biz olyan kevés, hogy csak napról