Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-12-21 / 51. szám

s mit mondtam voltaképen, — pedig én, mikor tudományos kérdésben írok, latra szoktam vetni a szót és egy igécskét sem szeretek ejteni, melynek — ha más nem is — én legalább, valami nyomatékot ne tulajdonítanék. Most hát világosabban kifejtem, mit akartam én az idézett szavakkal mondani. Ha nyelvészeti értekezést írok, igen kevés gondom van arra, mit fog nézeteimre mondani A vagy B. Ha hibás a véleményem, majd kiigazítják s punktum. Nem ugy, mikor vallásos tárgyakról szólok; itt praktikus érdek is vegyül a dologba, mert nézeteim igaz voltától függ lelkemnek nyugalma, jövömnek üdve; pedig az egyes ember, bármi nagy legyen is elméje, sohasem biztos, váljon, a mit igaznak hisz, bir e objektív igazsággal is, ha hogy véleménye más értelmes emberek helybehagyásával nem találkozott, hogy meggyőződjék, miszerint nézete nem csak az egyéni ész, hanem a köz-ész postulátuma is. — Az öngondolkozáson alapuló legerősebb vallásos meggyőződés is habozva lebeg az eszmék tengerén és a kétkedés homálya fogja körül mindaddig, míg az a köz-ész próbakövén tisztaságát be nem bizonyította, a minthogy, átalában is higgadt embernél g ondoiatai csak akkor válnak tetteit kormányzó elvekké,midőn a közönség bírálatán keresztül menve, azokat mások ítélete által is támogatva lenni tapasztalja. Innen magyarázható aztán az, hogy a vallásos eszmék mindenütt, mint társadalmi, vagy theologiai nyelven szólva, községi institutiók lépnek fel: igen természetesen, mert csak is igy lesz az egyesnek meggyőződése vallásos természetűvé, ha képes lelkünknek a világi hányatások közt a szükséges megnyugvást adni, — ezt pedig addig nem adhatja, mig csak egyéni vélemény alakjából kivetkőzve^ közmeggyőzödés érvényére nem emelkedik. Igen szépen mondja Edgár Quinet: „L'homme lui seul peut produire la sicence. Pour enfanterune révolution réligieuse, il faut que la nature tout entiére sóit complice avec lui: sinon, c'est tout au plus une révolte dans Finfini^ une pensée démi éclose, qui sans écho dans le monde,sans éclat au soleil, se perd et s'évanonit dans le sein qu'elle a fait battre un jour." Summa summarum: én miattam gondolkodhalik és nyilváníthatja gondolatait, vallás dolgában is, kiki ugy, a hogy neki tetszik, söt hane veniam damus, petimusque vicissim , a mint épen szóban forgó munkám is váltig bizonyítja ; azonban végérdemileg most is azt mondom, hogy vallás nézeteimben csak akkor tudok tökéletesen megnyugodni , ha tapasztalom , hogy azokat velem mások is osztják. Ha a protestantismus abban állana , a mibe kritikus barátom helyezi, hogy tudniillik egyéni véleményeit minden ember se kérve , se halva , érvényre emelhesse ; akkor a protestantismus azonnal megszűnnék vallás lenni, nem levén semmi, mi benne a közösséget biztosítsa és lenne; quot capita, tot scnsus. (1. lapunk mult számában 1593 és 1594. h. Molnár collegámnak e tárgybeli alapos fejtegetését. A közösség annyira szükséges kelléke a vallásnak, hogy ennek egyik lényeges momentumát képezi, a közösség a vallásos érzetnek egyik elválaszthatlan oldala, és oly kötelék, melyről P 1 á t o mélység es észjárással azt mondja : deofjLwv d o xátáioTos , o av auróv xctc rá yuvdoufievfi, ÓTipáhoTa ev 7:0(7}, a kötelékek legjelesbike, mely magát, s azokat, miket összetart, lehető legjobban teszi egygyé." Nem különb az, a mit a második lecke ellenem felhoz. Az én kritikus barátom szerint oly öröklő positivitások, melyeket az ember apriori kénytelen volna elfogadni, nincsenek: tehát én nagyot tévedtem, midőn azt állítottam, hogy ,,Isten, kijelentés, ihletés, a sz. irás authentiája, Jézus személye és váltságmüve, és a sz. léleknek az egyházban való működése oly öröklő positivitások, melyek nélkül keresztyén theologia nem képzelhető." De kritikus barátom ! nem vette e észre hogy én nem átalánosságban szólok és nem azt mondom, hogy vannak oly öröklő positivitások, melyek nélkül ember nem képzelhető, hanem melyek nélkül én keresztyén theologiát nem tudok képzelni. Feuerbach például igen derék, nagy tudománya ember, és ö mind azokat a positivitásokat merőben tagadja; de nem is állitja ám magáról, hogy ö keresztyén theologns volna. Hisz épen az a specificuma amaz eszméknek, mint keresztyénségbelieknek, hogy nem mint puszta eszmék lépnek fel, hanem részint mint olyanok, melyeket a keresztyén, de csak is -a keresztyén, készen talál a maga tudatában, — részint mint históriai, de csak keresztyén históriai tények. A theologiának pedig csak is az a feladata, hogy egyfelől azoknak valódiságát emberi inagasb természetünkben gyökerezőknek tudja bebizonyítani, másfelől a históriaiaknak történelmi igazságát megállapítani. Nekem, kritikus barátom, a vallás nem puszta eszme, mint ilyen szerintem a philosophiába tartozik, — hanem históriai üdvintézmény, és az én álláspontom ellenfeleimétől csak abban különbözik, hogy én e vallásintézmények létrejöttét, mint a históriai fejlődés egyik tényezőjét ugy tárgyalóin, hogy a tények megállápitására fethasználandónak tartom mindazon kritikai eszközöket, melyekkel a históriai kutatás mezején rendesen élünk, mig ellenfeleim a vallást illető históriai tények megítélésében a kritikát vagy általában helyenkivülinek tartják vagy annak egészen más nemét veszik igénybe, azt állítván, hogy a vallásalkotás, mint a természeti renden kivül eső csoda, a közönséges históriai kritika fegyverének megközelíthetetlen. A harmadik leckével nem tudok mit kezdeni, mert nem értem. Én a hittel való visszaélés ellen szóltam, s azt mondtam, hogy a hit nem arra való, hogy annak segítségével mint valami hatodik organummal a feketét fehérnek lássuk. Ezért kritikus barátom nekem esik és keményen leckézve kérdőre von : mikép hihetem én a szenthárom-Ságot ha a hitről olyan nézetem van? De, hát honnan tudja