Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-12-21 / 51. szám

félre magyarázásaira, ferdítéseire is bajosan alhatik nyugodtan. — 93 A 81-dik 1. kezdődik a kérdés „eleje és veleje" tárgyalása, vagy is megpróbálja szerző bebizonyitni, hogy magában asz. írásban sem a Krisztus testi, hanem lelki feltámadásáról van szó. Szerző azt állítja, hogy e nézetre őt a sz. irás mélyebb tanulmányozása vezette. Szegény biblia ! sok méltatlanság történik veled ! egyik addig tanulmáuyoz, hogy kimagyarázza belőled azt, hogy a rabszolgatartás megállhat az emberi méltósággal; a másik azt, hogy morálod az emberi természettel homlokegyenest ellenkezik s igy képtelenség; a harmadik azt,hogy tc magad tagadod a Kr. testi feltámadását! Nem vesztegetek sok szót, mert nincs miért. Azt értem, hogy valaki c bibliát félre téve okoskodásaiban arra az eredményre jut, hogy tagadja a Kr. testi feltámadásának szükségességét, lehetőségét, valóságáí,; de ho<ry valaki még csak meg is kísértse bebizonyiíni, hogy a 4 Ev.ngeliom nem azt tanitja, aüt igazán a szó legszorosabb értelmében képtelenségnek tartom. Mi a szerző által vallott lelki, vagy szellemi feltámadást illeti, arra nézve kővetkező két észrevételem van : 1-ör a feltámadás szükségképen feltételezi a halált, mert ott hol nincs halál, feltámadás még csak nem is képzelhető, már pedig a lélek, vagy szellem szerző hite szerint is halhatlan, tehát léleknek vagy szellemnek feltámadása : contradictio in adjecto, fából vaskarika épen ugy, söt még inkább mint a Filó theologiai materialismusa. Van a magyarnak erre jó szava: a szellem halhatlan s igy Krisztus is az volt. 2-or Józan értelemmel biró embér annak felfogására, hogy egy minden testi orgánumoktól megvált lélek vagy szellem miként látogathat meg valakit szobájában, vagy bár hol a földön, miként teheti magát vele érintkezésbe, folytathat párbeszédet stb. aszó legszorosabb értelmében képtelen s ki merem mondani az is lesz, mig a világ világ lesz. Szerző állítja hogy ez lehet. — Be is végzem már igénytelen bírálatomat, azon nyilatkozattal egyfelől, hogy leszámítva az elősorolt mondásokat s érthetetlenségeket szerző müvében sok szép, igaz és jó van s a mit ö tanszabadságról, a megcsontosult orthodoxia tarthatatlanságáról, a Filó által használt fogyverek legnagyobb részénak tompaságáról sat. mond, az utolsó betűig aláírom s azon meggyzödéssel, hogy őszintén s jó lélekkel, mondhatom sine ira et odio tett észre vételeimet szerző nem veendi zokon s miután a H. cikkének lapjába helyet adott , ezt sem utasítja visssa. írtam Kolosvárt, nov. 28. 1892. Szász Domonkos. UTÓLAGOS ÉSZREVÉTELEK SZ. D. UR BÍRÁLATÁRA. Megvallom, sokáig töprenkedtem, váljon kiadjam-e a könyvemről írt fentebbi bírálatot, vagy nem? Nem azért pedig, mert kedvezőtlenül nyilatkozik müvem és eszem járása felöl, — mert hiszen, ha huszonöt évi irói pályámon annyit sem tanultam volna, hogy az ellenvéleményt békével tudjam tűrni: akkor nem sok jót lehetne mondani akár igazságszeretetem, akár tanulékonyságom felöl—, söt biztosíthatom kriticus barátomat, miszerint arra sem volt semmi szükség, hogy a vélt sebekre bírálata végén olyféle tapaszt ragasszon, mely ama szójárást juttatja az embernek eszébe : nincs semmi baja, csaíi a torka véres ; — de ingadoztam azért, mert Révész nagybecsű ismertetése végszavaiban kifejezett airuiZ általam is osztott óhajtásnak szerettem volna eleget tenni, miszerint ez ügy vitatásának többé helyt ne adjak. Azonban, minthogy Sz. D. ur szerint, lehetetlenség könyvenröl irni annélkül, hogy megróvnák, s Révész urnák okvetlen titkos okainak kellett lennie, hogy müvemet nern ócsárolta, — H. pedig — kiről mellékesen csak annyit mondok,hogy egyik legképzettebb és lefüggetlenebb theologusunk — ismertetését szükségkép azon legelső benyomás pressioja alatt írta, melyet reá a mü felületes átolvasása gyakorolt: tehát legyen meg Sz. D. ur akarata, hadd lássa a közönség, hogy ítél a [legelső "benyomás pressiója alatt nem álló kritika alaposan az én munkámról. Megvártam volna ugyan — s azt hiszem, joggal — hogy kritikus barátom, mielőtt oly kegyetlenül dobja az öigazságaitazén szemeim közé, egy kis időt vesz vala magának, az én igazságaim összefüggő előadására is. Azonban, ugy látszik, Sz. D. urnák különös fogalma van a kritikáról, és legkisebb gondja is nagyobb annál, mit mond voltaképen a szerző, ha egyszer ö tisztában van magával az iránt, hogy ö mit akar a szerzőnek leckéztetésül mondani. Különös mindjárt az első lecke ; megmondom miért. Én mindég azt hittem magamról — és tán mások is ugy találták —hogy Isten egész valómat ugy alkotta, miszerint én semmi körülmények között egyéb nem is lehetnék, mint épen csak protestáns. És most, ime, előáll Sz. D. ur, és kétségbe vonja protestáns voltomat. Miért? „Mert a lelkiismeret szabadsága mást nem tesz, mint azt, hogy minden individuumnak jogában áll vallásos nézeteit másokéitól függetlenül konstruálni", — én pedig azt mondám, hogy, „vallásos nézeteimre nézve csak akkor tudok tükéletesen megnyugodni, ha bizton tudom, hogy azok az egyház elveivel találkoznak." Tehát én protestánshoz nem illő módon támadom meg m á s e m b e r e k lelkiismereti szabadságát az által, hogy én magam személyére nézve meggyőződéseimben addig megnyugodni nem tudok, mig nem tapasztalom, hogy gondolataimat mások is osztják. Mondhatom, kritikus barátom nagyon könnyen veszi a dolgot irányomban s tekintetbe sem jő előtte, hogy én miként fejeztem ki magamat