Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-09-21 / 38. szám

az egyházi fejlődésre, fenyeget a veszély; hanem ha a reactio tovább is úgy nő mint eddig engedék, a theologia és egyházban; ha a régi gonosz ösvényre ismét visszatér, a melyet ugylátszik, hogy alig akar csak kissé is elhagyni: akkor fog végre az ő édes testvére, melytől Tholuck remeg, megszületni és rémülések közt mindazok, a kik az általuk idézett kísérteteknek még mindez ideig sem hisznek, jó későn megismerni, hogy ezen némalakok az ő saját hibájuk miatt ismét elég életerősekké lettek, hogy testet öltsenek magukra. Akkor aztán ki leszen az, a ki az egyházat megmenti? No de épen jókor ötlik előnkbe egy második tükörkép a legújabb theologia történelméből. Ez mintegy kézzelfoghatólag mutatja, hogy azon reactionarius irány mily kevés bizalmat nyújt még az ő legkikiáltottabb képviselőiben is. Hogy Kahnis, lipcsei tanár, ide tartozott, azt mindenki tudja. Ki védelmezte a győzedelem biztosabb tudatával még ezelőtt nyolc évvel a lutheri egyház ügyet az unió ellenében ? Ki magasztalta oly nagyon a római egyházat „mind azon tekintetekben, a melyekben mi gyengék vagyunk, oly erősnek V'4

Ezen emberrel most egy oly fordulat történt, a mely Hengstenberget ez évi „előszavában4

' egy rágalmazó lemondó levélírására s egész a lealázásig cáfoló nyilatkozatra ragadá; s a mely nemcsak a Dickhofokát s Műn ke leket változtatá az az előtt ünnepeltnek dühös ellenségeivé, hanem még a szelid „Erlangeni lapot," is egy Kahnis hoz intézett felszólításra inditá, hogy „a betolakodott idegen elemeket ismét kiválögassa és a ferde alapról, melyen a tévelygő testvér áll, föl az evangyéliomi szilárd álláspontra emelkedni törekedjék." A vitára K a h n i s n a k „L u t h e r ische Dogmatik'4

cimü munkája, a melynek tudományos kharacteréről rövid Ítéletünket már kimondottuk, adott okot. Nekünk semmi okunk csak valamit is visszavonni Ítéletünkből. E „dogmatika" nemcsak az anyag fölhasználásában, a hol a bibliai theologia egész nagy folyamban áradoz, van elhibázva, s nemcsak hogy nincs benne határozott alapul szolgáló vallási fogalom, hanem egy oly teljesen önmagának ellentmondó alapon áll, mely mig egyrészről a lutheri tant, mint ilyet, az evangyéliommal egyenlő értékűvé teszi, addig másrészről a lutheri tantól a legönkénytesebb eltéréseket engedi meg magának. Mindazonáltal azon mód, a mint most bánnak dr. Kahnissal előbbi elvtársai, történetileg igen érdekes, erkölcsi tekintetben megszomoritó tünemény. Egész otrombasággal csépelik az „elesettet" a lutheri koriratok és egyházi lapok (Zeitschriften und Kirchenzeitung) hasábjain. Hengstenberg harsogtatta a jelt egyházi lapjában és most a fióktrombitásoknak egész csapata támadt minden oldalon. Kahnis egy apologeticus iratában (Zeugniss von den Grundwahrheiten des Protestantismus) sietve felelt H engstenbergnek és még mások is szinte válaszoltak. Részünkről nincs szükség a biztosításra, hogy mi ezen zaklató megtámadások ellenében dr. Kahnis oldala mellett állunk. Igaz ugyan, hogy szabadabb nézetei az ihletésről, kánonokról és a symbolikus könyvek érvényéről egy általában nem ujak és hogy „dogmatikájában" azok nincsenek valami mélyebbre ható tudományossággal megállapítva; de azért minden elfogulatlan ember előtt oly biztosított eredmények azok, a melyek alapjára kell továbbra is a prot. theolgiát és egyházat épiteni, ha azt akarjuk, hogy a gondolkozó és vizsgáló fők előtt gúnytárgygyá mindinkább inkább alá ne sülyedjen. A kérdés csak az, hogy azon álláspontból, a melyen áll és a melyet még apológiájában sem adott föl, dr. K a h n i s n a k igaza van-e s lesz-e oly erős, hogy magát „confessio pár ti" elleneitől megvédelmezi? Megtörténhető-e, hogy valaki egyszerre a szó legteljesebb értelmében lutheránus és a szabad tudományosság harcosa legyen ? E kérdésről van szó. Dr. K a hnis hivatkozik ugyan Luthernek a szentírás egyes könyveiről való szabad nézeteire; de ezen nézetei Luthernek az egyház által soha el nem fogadott magánnézetei maradtak. A lutheri tan az ihletésről a 17. században erősen megállapittatott, s mi ugyhisszük, hogy nem csalatkozunk, hogy nélküle az orthodoxi tan sem tartható meg. Ki vágyik az orthodoxia dicsőségére, annak viselnie kell annak terhét is. A régi egyházi dogma oly szigorú következetességgel van összeszerkesztve, hogy a ki ezen tiszteletre méltó alkotmánynak csak egy kövecskéjét mozdította is meg, az az egész épületet ingataggá tette. Dr. Kah-