Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-26 / 4. szám

a folytonos munkásságot s általában a többre törekvést meg kell szüntetnie, mert nincsen többé háta megett sem a tanító, sem a szüle addig nyomasztott kívánalmaival! Nem mesét, valóságot beszélek. — A szegény, kunyhóban növelkedett, a paloták bőségében kénye kedve szerint tölt ifjúra nézve egyaránt áll ez. — A társadalom bármely rétegében álló egyén az iskolán kívül kezdi ismerni az élet viszonyait és méregeti azokat saját mértékével. A napszámos ifjú igy gondolkodik: behjó, hogy megszabadultam az iskolától! Most akkor megyek napszámra a mikor tetszik, nem hajt senki, csupán a kérlelhetlen has. — Elégnek tartja tehát ezen ösztönszerű vágya kielégítését s annyi napszámot dolgozik a mennyinek bérével napi szükségeit szűken fedezni véli. A középsorsu, szüleire s a szüleivel egy sorsban álló emberekre néz, s igy gondolkozik: behjó, hogy nem kell járnom iskolába, már ezután kikimegyek a mezőre, felügyelek a cselédekre és napszámosokra, ha kedvem tartja, le-leheveredem, olykor-olykor dolgozom is egy keveset; hála Istennek, egyik évről a másikra terem annyi, hogy majd csak megélek lassan, lassan! — A vagyontalan, vagy kevés vagyonnal biró, de azért a polgári életben magasabb állásra vágyó ifjú, önmegtagadás, nélkülözések között átküzdi az iskolai életet; innen átlép a gyakorlat terére, hol ismét ujabb küzdelmek harcát képzelve, átvergődik nehezen a hivatalos állásig, melyet midőn elért, épen ugy gondolkozik az életpálya hátralevő részéről, mint ama napszámos, vagy módos középsorsu : na nem adhatok elég hálát Istennek, megengedte ö szent Felsége, hogy annyi gyötrelem és küzdés után révpartra juthattam, — de már ezután csak nem gyötröm magamat, hanem élek, bár egyszerűen, de kényelmesen. — És valóban él, — a tornácról nézve a híg levegőbe, — pipázva és láblógázva ! Ugyan hát a paloták sarjadéka mennyivel különb gondolkozású? Elmondhatom pár szóval: annyival, hogy a pipázás és láblógázás mesterségén kivül, a semmittevés unalma elűzésére drága áron vásárlott mulatságok feltalálásán töri üres fejét ! Lássa t. szerkesztő űr! ez a magyar élet általános képe. — És ez, uram, nem torz, hanem a valódi életkép. Vizsgáljuk csak e képet t. szerkesztő űr, kissé közelebbről, jőjön ki csak szerkesztő űr abból a nagy fővárosból ide a vidékre, meglátja, hogy a kép szemlésénél még csak pápaszemet sem tettem fel. De vizsgáljuk csak az életkép alapokait is, tartok tőle, hogy egyetlen főokra fogjuk visszavinni e bajt, e nyavalyát, és ezen főok: a nevelés hiánya. Hiányzik a nevelés avagy a munkásság, helyes gondolkozás és a kötelességek érzésére szoktatás általában a nevelés első elemiiskolájában: a családi életben is; de mindenekfelett és tökéletesen hiányzik iskoláinkban; iskoláinkban, melyekben, — mint fennebb is érintettem, — elégnek tartjuk mi tanítók, ha a tárgyakat jól „betanítottuk" olyan jól, hogy a közvizsgálaton, mint mondani szokás, — csak űgy perget a gyermek minden tantárgyat, mint a karikacsapás ! — De minek is tennének a tanítók többet, mikor jól tudják, hogy mind a szülék, mind az iskolai elöljáróság megelégesznek ennyivel! Ennyi munkáért meg is dicsérik, sokszor meg is jutalmazzák a buzgó tanítót. De ennél többet követel az élet, legtöbbet pedig a köz édes anya, a haza. E szegény haza, melynek mint minden más hazának, legfőbb ereje: fiai ernyedetlen s állandósított munkásságában, helyes gondolkozásmódja, kötelességei teljesítésének tiszta felfogásában, s ezeken alapuló előretörekvéseiben áll. — Ezeknek öntudatos érzése és felfogására kell hát minden egyes polgárt nevelni, hogy e haza és e nemzet történelmi régi dicsőségét anyagi és értelmi súlyával helyreállíthassa. — Amaz erényekre épen ugy kell a gyermeket kicsiny korától fogva szoktatni, mint a tudományos ismeretek megszerzésére. — Ha tehát mi iskoláinkat nemcsak a tudományok, hanem az élet utai előismeretei veteményes kertjévé teszszük : rövid időn megérjük, hogy iskoláinkból kikerülő ifjaink mostani gondolkozása megváltozik, — megérjük amaz ohajtott állapotot, melyben a magyar ismét nagy leszen. E magasztos célok előmozdítása- s elérhetésére járul egy öreg tanító t. szerkesztő űrhöz, fogadja el a beküldött napló töredékeket; lehet, hogy ama nevelési hiányok betöltésére használhat vele egyházának, s talán hazánknak is — Fogadja el ezen poros iratokat s ne kérdje, kitől jönek. — A küldő megelégszik amaz öntudattal, hogy ezzel is hazája javát kívánta előmozdítani. Falusi iskoláink s általában 4

iskoláink tanítási eszközökben nagy hiányt szenvednek. Az iskolai padok és táblán kivül alig van bennek valami bútor. — Itt, ott van ugyan már fali abc. Elvétve találtatik olyan iskola is, hogy földabrosz is függ falán — olyan iskolát, melynek földtekéje — néhány ásvány- vagy állatgyüjteménye, vagy néhány darab természettani eszköze volna, széles e hazában igen igen kevés van. — Ugyan hogy tudhatná a szegény tanitó másként mint a betűből, azaz szóról szóra könyvből tanítani meg ezen érzékeltethető tantárgyakat. — Ha az esperes vagy körlelkész urak az egyházi elöljáróságot figyelmeztetik ezen eszközök beszerzésére, olyan savanyű képet vágnak kurátor és presbyter uraimék hozzá, hogy elmegy az ember kedve az effélék sürgetésétől. — Anynyi a panasz, hogy igy nem győzzük, ugy nem győzzük a sok terhet, azután meg, mikor mi iskolába jártunk, akkor hirét sem hallotta az ember e sok mindenfélének, mégis csak megtanultunk olvasni, irni, — számolni — most meg mindent akarnak nagytiszteletü uraimék ; nem is tudjuk, mirevaló az a sok minden tanulnivaló stb. De ki győzné végét hosszát előadni azon sok hiábavaló beszédnek, mely mind csak arravaló, hogy valahogy egy pár forintot ki ne kelljen adni. Nem gondolja azt meg az egyházi elöljáróság, hogy mennyi kárt tesznek jövő időbeli fiaiknak. Híjában mondja azt az ember, még sokszor tiszteletes uramnak magának is, hogy a ki űgy akar a szellemiekben gazdálkodni, mint a rosz gazda, azaz a jó szántás és trágyázás helyett imitt-amott rosz eszközzel felturkálja a földét, az nem igen reménylhet gazdag aratást. —