Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-26 / 4. szám

a folytonos munkásságot s általában a többre törekvést meg kell szüntetnie, mert nincsen többé háta megett sem a ta­nító, sem a szüle addig nyomasztott kívánalmaival! Nem mesét, valóságot beszélek. — A szegény, kuny­hóban növelkedett, a paloták bőségében kénye kedve sze­rint tölt ifjúra nézve egyaránt áll ez. — A társadalom bár­mely rétegében álló egyén az iskolán kívül kezdi ismerni az élet viszonyait és méregeti azokat saját mértékével. A napszámos ifjú igy gondolkodik: behjó, hogy megszabadul­tam az iskolától! Most akkor megyek napszámra a mikor tetszik, nem hajt senki, csupán a kérlelhetlen has. — Elég­nek tartja tehát ezen ösztönszerű vágya kielégítését s annyi napszámot dolgozik a mennyinek bérével napi szükségeit szűken fedezni véli. A középsorsu, szüleire s a szüleivel egy sorsban álló emberekre néz, s igy gondolko­zik: behjó, hogy nem kell járnom iskolába, már ezután ki­kimegyek a mezőre, felügyelek a cselédekre és napszámo­sokra, ha kedvem tartja, le-leheveredem, olykor-olykor dol­gozom is egy keveset; hála Istennek, egyik évről a másikra terem annyi, hogy majd csak megélek lassan, lassan! — A vagyontalan, vagy kevés vagyonnal biró, de azért a pol­gári életben magasabb állásra vágyó ifjú, önmegtagadás, nélkülözések között átküzdi az iskolai életet; innen átlép a gyakorlat terére, hol ismét ujabb küzdelmek harcát kép­zelve, átvergődik nehezen a hivatalos állásig, melyet midőn elért, épen ugy gondolkozik az életpálya hátralevő részé­ről, mint ama napszámos, vagy módos középsorsu : na nem adhatok elég hálát Istennek, megengedte ö szent Felsége, hogy annyi gyötrelem és küzdés után révpartra juthattam, — de már ezután csak nem gyötröm magamat, hanem élek, bár egyszerűen, de kényelmesen. — És valóban él, — a tornácról nézve a híg levegőbe, — pipázva és láblógázva ! Ugyan hát a paloták sarjadéka mennyivel különb gon­dolkozású? Elmondhatom pár szóval: annyival, hogy a pi­pázás és láblógázás mesterségén kivül, a semmittevés unalma elűzésére drága áron vásárlott mulatságok feltalá­lásán töri üres fejét ! Lássa t. szerkesztő űr! ez a magyar élet általános képe. — És ez, uram, nem torz, hanem a valódi életkép. Vizsgáljuk csak e képet t. szerkesztő űr, kissé köze­lebbről, jőjön ki csak szerkesztő űr abból a nagy főváros­ból ide a vidékre, meglátja, hogy a kép szemlésénél még csak pápaszemet sem tettem fel. De vizsgáljuk csak az élet­kép alapokait is, tartok tőle, hogy egyetlen főokra fogjuk visszavinni e bajt, e nyavalyát, és ezen főok: a nevelés hiánya. Hiányzik a nevelés avagy a munkásság, he­lyes gondolkozás és a kötelességek érzé­sére szoktatás általában a nevelés első elemiiskolájában: a családi életben is; de mindenekfelett és tökéletesen hi­ányzik iskoláinkban; iskoláinkban, melyekben, — mint fen­nebb is érintettem, — elégnek tartjuk mi tanítók, ha a tár­gyakat jól „betanítottuk" olyan jól, hogy a közvizsgálaton, mint mondani szokás, — csak űgy perget a gyermek min­den tantárgyat, mint a karikacsapás ! — De minek is ten­nének a tanítók többet, mikor jól tudják, hogy mind a szü­lék, mind az iskolai elöljáróság megelégesznek ennyivel! Ennyi munkáért meg is dicsérik, sokszor meg is jutalmaz­zák a buzgó tanítót. De ennél többet követel az élet, legtöbbet pedig a köz édes anya, a haza. E szegény haza, melynek mint min­den más hazának, legfőbb ereje: fiai ernyedetlen s állan­dósított munkásságában, helyes gondolkozásmódja, köte­lességei teljesítésének tiszta felfogásában, s ezeken alapuló előretörekvéseiben áll. — Ezeknek öntudatos érzése és felfogására kell hát minden egyes polgárt nevelni, hogy e haza és e nemzet történelmi régi dicsőségét anyagi és ér­telmi súlyával helyreállíthassa. — Amaz erényekre épen ugy kell a gyermeket kicsiny korától fogva szoktatni, mint a tudományos ismeretek megszerzésére. — Ha tehát mi is­koláinkat nemcsak a tudományok, hanem az élet utai előis­meretei veteményes kertjévé teszszük : rövid időn megérjük, hogy iskoláinkból kikerülő ifjaink mostani gondolkozása megváltozik, — megérjük amaz ohajtott állapotot, melyben a magyar ismét nagy leszen. E magasztos célok előmozdítása- s elérhetésére járul egy öreg tanító t. szerkesztő űrhöz, fogadja el a beküldött napló töredékeket; lehet, hogy ama nevelési hiányok betöl­tésére használhat vele egyházának, s talán hazánknak is — Fogadja el ezen poros iratokat s ne kérdje, kitől jönek. — A küldő megelégszik amaz öntudattal, hogy ezzel is hazája javát kívánta előmozdítani. Falusi iskoláink s általában 4 iskoláink tanítási eszkö­zökben nagy hiányt szenvednek. Az iskolai padok és táb­lán kivül alig van bennek valami bútor. — Itt, ott van ugyan már fali abc. Elvétve találtatik olyan iskola is, hogy föld­abrosz is függ falán — olyan iskolát, melynek földtekéje — néhány ásvány- vagy állatgyüjteménye, vagy néhány darab természettani eszköze volna, széles e hazában igen igen ke­vés van. — Ugyan hogy tudhatná a szegény tanitó más­ként mint a betűből, azaz szóról szóra könyvből tanítani meg ezen érzékeltethető tantárgyakat. — Ha az esperes vagy körlelkész urak az egyházi elöljáróságot figyelmez­tetik ezen eszközök beszerzésére, olyan savanyű képet vág­nak kurátor és presbyter uraimék hozzá, hogy elmegy az ember kedve az effélék sürgetésétől. — Anynyi a panasz, hogy igy nem győzzük, ugy nem győzzük a sok terhet, azután meg, mikor mi iskolába jártunk, akkor hirét sem hallotta az ember e sok mindenfélének, mégis csak meg­tanultunk olvasni, irni, — számolni — most meg mindent akarnak nagytiszteletü uraimék ; nem is tudjuk, mirevaló az a sok minden tanulnivaló stb. De ki győzné végét hosszát előadni azon sok hiába­való beszédnek, mely mind csak arravaló, hogy valahogy egy pár forintot ki ne kelljen adni. Nem gondolja azt meg az egyházi elöljáróság, hogy mennyi kárt tesznek jövő időbeli fiaiknak. Híjában mondja azt az ember, még sokszor tiszteletes uramnak magának is, hogy a ki űgy akar a szel­lemiekben gazdálkodni, mint a rosz gazda, azaz a jó szán­tás és trágyázás helyett imitt-amott rosz eszközzel feltur­kálja a földét, az nem igen reménylhet gazdag aratást. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom