Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-26 / 4. szám

megírta a nyavalyás és elhagyattatott Krisztusnak keserves lelkiisméretét." „Hogy lia a nyers fának ezt mivelik • metzenek (mit tesznek) az asszírnak." Luk. XXII. „A mi Urunk Jézus Krisztusnak dicsőséges feltámadásáról való prédikáció/' néhány sor hijján 15 lapra terjed. Feladata ez: „Mi hasznot szerzött és hozott a Krisztus minekünk az ő feltámadásával, és ö vele egyetembe mint kell bemennünk az uj életre.u

E beszédben semmi feltűnőbb tételek nincsenek. Sajátságos kifejezések ezek : A Krisztus hatalmasképen megrontotta halálnak torkát, megdulta a pokolnak gyomrát, és a halálból hatalmastól feltámadott/' Utolsó lapon felül: Ad lectorem candidum. Szokott szerénykedő, érdektelen mentegetődzés. Végül következő versek : Prima luae daemon fraudis medilatio noslra Magna ruina fűit glória Christe, tibi. Concidat ipse Salhan cum tola plebe nefanda, Dogma tuum Christe plebs pia rite colat. I n Z o i 1 u m. Cum mea non tibi sint nocumento Zoile scripta, Fac carpas modice, quae pia charta tenet. Örülök, jó magyar olvasó, hogy e könyvet, legelőször én ismertethettem meg veled. Most már szépen megnyílt a mező a Huszár Gálra vonatkozó némely történelmi adatoknak s nézeteknek ezen közlemények alapján való kiigazítására, s az ő még végképen el nem döntött hitfelekezeti álláspontjának kimutatására s megállapítására. Örömmel foglak látni a sorompó előtt,. Későbben, ha élek, én is meg fogok jelenni ott. Isten veled ! Debrecen, január D. 1862. Révész Imre. ISKOLAÜGY. TÖREDÉKEK EGY OREG TANÍTÓ NAPLÓJÁBÓL. Tisztelt szerkesztő úr! Négy év elforgása alatt az egyházi élet helyes irányban való kifejtése mellett sok és alapos nézetet közöli becses lapjában a nevelés, kiváltképen pedig az okszerű tanitás érdekében. Hatottak-e, és mily mértékben az elhangzott jó tanácsok, hatollak-e oly mértékben, mint a jó szándékú irók tórekvének? t. szerkesztő űr talán jobban tudja, mint én. — Azonban el akarom hitetni magammal, hogy lapjának e tekintetben legalább anynyi érdeme van, hogy felköltötte a tespedésben szunnyadozó iskolai életút, s e téren támadt fészkelődés legalábbis a fejledezni indult életmozgalomról teszen tanúságot. De engedje meg t. szerkesztő úr, ha tartózkodás nélkül kimondom: hogy az iskolai élet fejlesztésére nézve közzétett cikkei eddigelé főleg egy irányban hatottak, akarván ezek által ajanitás, vagy ha jobban tetszik, az oktatás körét megállapítani, a tanítási célszerű módszereket a didactica ujabb tanai szerint terjeszteni. — Igen helyesen történt; de ismételem, igen egy oldalú irányban. — Van az iskolai élet javításának, kifejlesztésének még más, s ha nem fontosabb, bizonyosan épen olyan fontos oldala, mint a tanítási módszeren való javítás, és ez: a NEVELÉSI IRÁNY. Igaz, hogy az oktatás is a nevelés körébe tartozik, s annak, mint lapjában többször olvastam, egyik hatalmas tényezője, de csak egyik tényezője. Az oktatás célja, igaz, hogy a hasznos ismeretek terjesztése; igaz, hogy tanitás közben is szoktatjuk (= neveljük) a gyermeket, figyelmezés, gondolkozás, rend, pontosságszeretetre és szorgalomra ; de ki áll arról jót, hogy a huzamos szoktatás által kifejtett ezen erényeket ugy tudja a gyermek általánosítani, hogy ezeket az élet minden viszonyaiban majdan ugy fogja alkalmazni, mint ezt iskolai életében a tanulás körül kifejtette. Higyje el t. szerkesztő úr, hogy a gyermek, bármily ügyes, bármily figyelmes, bármily rend- és pontosságszerető, bármily szorgalmas is iskolai teendőiben, legtöbb esetben azon hitben él, hogy mind ezen erényeket csak az iskolai kívánalmak,, a tanítók és szülék kedveért kell magában kifejteni, s ha ezeknek eleget tett, tovább nem igen szokott gondolni; — sőt ez elégtételéből származott öröme mellett minden órában táplál lelke mélyében egy titkos vágyat, kebelét mindig amaz idő teljességére váró remény kellemes érzésében rengeti, melyben az iskolai élettől megszabadulva, olyan korba jut, a hol nem leszen többé kénytelen a mások kénye és kedveért dolgozni, hanem teheti azt, a mi neki tetszik. — Szegény, gyermeki, de boldogító hit! — Hiszen a jövőt az álom ködében derengeni látó gyermek hogy is sejthetné, hogy az életpálya mindenki vállaira ujabb s az iskolai élet kívánalmainál nehezebb kötelességeket súlyosít! Ilyen állapotban élvén át a gyermek iskolai életét, a fensöbb tanodai pályára és onnan a polgári életbe átlépő ifjúnak szükségképen csalódnia kell,, látván ekkor maga előtt a cselekvés nem épen rózsás ösvényét. — Az ifjúra nézve azonban az ily csalódás észrevevése s ezen észrevételből származott öntudatra ébredés még mindig a legnagyobb szerencse; de ha nem ritkák is az efféle szerencsék, mennyivel gyakoribbak és számosabbak azon esetek, hogy az iskolából kilépett ifjú legalább egy időre, nagy részben egész életére nézve megmarad azon hitben, hogy