Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-09-07 / 36. szám

mienk e tekintetben egészen más, jóllehet az övével való megegyezés csatlakozási pontjaival és momentumaival sem épen szűkölködik. Vele együtt mi is elvetjük az orthodox csuda — fogalmat, hanem azt nem hisszük, hogy a csuda fogalma magából a theologiából is valaha elenyészhessék. A fogalom nem is az értelem körébe, hanem a vallásos spliaerába tartozik. Maga az absolut a csudák csudája, azaz az általános végetlen, megfoghatatlan, a melytől épen azért érezzük magunkat lelkiismeretünkben egészen függőknek, mert egészen általa vezéreltetünk. A mig csak vallásosak vagyunk, bizonyos hatalmak alá helyezzük magunkat, a melyeknek alázatban és önmegtagadásban egészen alá szoktuk magunkat vetni. A tudás egykoruakká tesz; a miért is csak azt lehet tudni, a mi hozzánk hasonló, vagy tőlünk függő; Isten tudása, azaz egy absolut-tudás, tehát nincs. Épen ezért a theologia, mint tudomány, nem isteni, nem általános tekintély, hanem mulandó és örökös változásoknak van alávetve. Álláspontunk itt elvileg kölönbözik a H é g e 1 é tol, a ki magát a vallást is absolut tudásnak állitja, s a mint látszik, ezáltal annak fogalmát semmisiti meg. A mi álláspontunk ezáltal a „kosmicus világnézetet" nem kevésbé méltatja; csak hogy nem hisz annak általánosságában s nem tartja vallásnak. Humboldt cosmos-a az emberi szellem csudálatraméltó alkotása; hanem azért a bibliát egy pillanatra sem teszi nélkülözhetővé és a mennyiben világról való t u d a 1 m a t foglal magában, egészen mást tartalmaz mint vallást, mely az ö legmélyebb lényegében nem a tudásnak a világhoz, hanem a lelkiismeretnek az Istenhez való viszonya, a miért is azt a köznép egyszerű fiainál sokkal jobb erőben lehet találni, mint a legélesebb elmű és mélyenható vizsgálóknál. Mennyire fogja Hirzel lelkész úr e magyarázatokat helybenhagyni, nem tudjuk ; hanem a fődologban, ugy látszik, egyetért velünk épen azon meggyőződése következtében, hogy a d o g m a t i c a mulandó és csak a vallás örök. Meggyőződésünket egészen feltaláljuk saját tételében is: „a keresztyénség s az ő alapitójának személye is egy csuda, a s z e 1-1 e m igazi csudája." Mi sem ismerünk más csudákat, mint a szelleméit az ő általános uralmában a természet felett. Azonban még egy megszorítást szeretnénk e magyarázathoz csatolni. A régi dogmatica[nem fog, s nem lehet, hogy egyszerre elenyészszék; még sokáig fognak olyanok lenni, kiknek arra szükségök van: mindnyájan — még a legbuzgóbbak is — egy vallás-erkölcsi szülemlés folyamában vagyunk s igy a megszokott theologiai képzeteket mindaddig nem nélkülözhetjük egészen, mig a világnézetünknek leginkább megfelelő hitvallási forma kész és következetes összefüggésbe nem hozatik. Ezért akarjuk mi a toleráns gondolkozást, melyet ellenfeleinktől jogunk van követelni, ezek irányában is gyakorolni, és sohasem feledni, hogy a vallás, keresztyéni jámbor ságunk és erkölcsiségünk erélye, lehet az összekötő kapocs még azok közt is, kiket dogmatikai felfogások elválasztanak. Hi r z e 1 is megmutatta e köteléket, mely a korunkban theologiailag bár mily ktilönbözöleg gondolkozókat is képes egyesíteni: a megváltó igazi történelmi személyében való hitet, a kit csak akkor hihetünk valóságos történelminek, ha az ő emberi személy — jelentőségében minél jobban megismerjük. Hirz e 1 e tekintetben oly megnyugtató biztosításokat ád, hogy mindaz, a kinek a keresztyénség nemcsak pártkérdés, hanem szívügy, örömmel nyújt neki kezet és szíves vonzalmat érez iránta. Nem is volna az nehéz, megmutatni, hogy az orthodox párt „dogmatikai" Krisztusa sokkal inkább puszta eszmeileg elvont létet visel, mint ez élő Krisztus, a ki emberi és gondolható események rámájában, mindamellett az isteni tisztaság és igazság túlnyomó kinyomatában lép előnkbe. Végül azonban nem szabad felednünk, hogy a kép, melyet magunknak a megváltóról készítünk, mindig csak az emberi gondolkozás reflexiója, és hogy a megváltó élete az emberiségben és az övéiben végetlenül gazdagabb és nagyobb, mint ama halvány kép. (Vége kóv.)