Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-08-31 / 35. szám

lenséggel, mint az előhaladás fejlődésébeni merő fokozattal nem állíthatjuk egy sorba, annak eredetét tehát nem a véges lény szükségképeni feltételeinek, hanem az emberi akarat rosz határozmányainak tulajdonítjuk. Az ember pártot ütött Isten ellen azon titokteljes korszakban, mely a történelmet elö'zi meg és a mely amaz ünnepélyes próbát foglalja magában, melyen neki, mint minden erkölcsi teremtménynek, a ki a szabadság komoly használatára van hiva, keresztül kelle mennie. Ha mély volt is ez eset, de nem volt absolut; nem mintha el nem veszett volna az által az ember, de mert azért még nem volt megfosztva minden magasabb élettől. Még mindig megtartotta eredeti természetének bizonyos nyomát. Az isteni iránti érzék, a vallásos fogékonyság s a szükségérzet Istenhez visszatérni, még mindig léteznek szivében. Ez az, a mit váltság lehetségessé tett; mert azon erkölcsi törvény, mely az eset borzasztó következéseiben igazolta magát, az elesett teremtés újra felemelésében teljesen érvényre jut. Isten s az ember között, kit amaz megmenteni akara, bizonyos öszhangnak kelle lennie; ha az ember természete alapjában lett volna megromolva, akkor semmi viszonti egyesülést sem lehetett volna reményleni; igy nem lett volna képes elfogadni az adományt, mely neki volt szánva, és a mely semmivel sem volt csekélyebb, mint magának Istennek adománya, egyedüli megsemmisítése az esetnek az ő képére és birtoklására teremtett lény számára. t Es valóban, mihelyt a váltság annak, ki tökéletes szeretetteljes szabadságából elhatározva lett, az ember egy lassú nevelés tárgya volt, mely által elokészitteték, hogy a becses adományt elfogadhassa s még inkább, hogy kívánhassa azt. Az egész előkészítési műnek tehát abban kellett állania, hogy az üdv utáni vágyat, mely semmi sem volt egyéb, mint Isten utáni vágy, kifejlődésre segítse. Hanem az ember szívét nem lehet ugy idomítani, mint az agyagot; szabadsága magában zárja a lehetőséget, hogy Isten terveinek kivitelét feltartóztassa. S valóban, emez előkészítés nem is mindig teljes egyenes, hanem olykor-olykor tört vonalon halad előre; roppant visszaesések gátolják ; késleltetések, melyek egész századokat tesznek. v

Hanem azért a mű mindig újra kezdődik; mert egy végetlen szeretet műve az, kinek türelme kifogyhatatlan, mivelhogy örök. Az emberiség egész történelme az üdv e nagy gondolata körül mozog, mely annak néha rejtett bár, de azért mindig jelenlevő sarka. A Krisztus előtti emberiség két categoriára oszlik. Egy kitüntetett kisebbség Isten közvetlen vezetése alatt áll; ez a zsidó theocratia. Később meg fogjuk mutatni, hogy e kitüntetés valóságban az egész emberi nemnek használt. Az emberek nagy tömege csak látszólag van elhagyva Istentől. Őrizkednünk kell azt hinni, hogy a történelmi kijelentés egyetlen módja Isten az emberi lélekre való hatásának. Egyenes és láthatlan és pedig egyetemes hatást gyakorol ő arra. E hatás alól a pogány népek sem menekültek. Az isteni szellem e tisztátalan vizek felett is lebegett, melyekből később egy uj világnak kelle előjönni; nem szűnt meg, a magasabb életnek csiráit ide is beplántálni. Az üdvre való előkészítés e népekre nézve nem a positiv kijelentések sorában állott, mint Izrael népére nézve. Egy más nevelésnek voltak ők alávetve, a tapasztalásénak, néha ugyan a szabadság tévedezései által veszélyeztetett, de mégis az Istentől felügyelt és vezérelt tapasztalásénak. Ez uton ők is eljutottak azon hatalmas vágyódáshoz, mely az előkészítési műnek egyetlen lehetséges és hasznos eredménye. Hogy az üdv utáni vágyódás teljes erőre kapjon, kétféle volt szükséges. Először ezen vágy tárgyának kellett mindig nagyobb határozottsággal megjelöltetnie, és másodszor azon lehetetlenségnek, hogy azt az ember magára el nem érheti, kellett ellenállhatatlan világossággal mutatkoznia. E két feltétel a pogányok történelmében teljesítve van. A megváltás utáni vágy legközelebb határozatlan ugyan, de hatályos módon nyilatkozik. Egy nép sincs, melynek, alig hogy létrejött, már vallása, istentiszteléte, oltárai és áldozatai ne volnának, s melynél a közte és Isten között megszakadt közösség helyreállításának szükségérzetét ne ismernők fel. A pogány vallások, bármily durvák is különben, de mégis csak vallások, azaz kísérletek, ismét összekötni az embert egy fensőbbhatalommal, amelytől függ. — Az ember nem elégszik meg azzal, hogy az anyagi élet élveibe merüljön, csak akkor engedi át magát ezeknek némi biztossággal, ha