Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-07-27 / 30. szám

nyi segély elrendeléséért folyamodván hozzá, ő, miután ezen gyülekezetek, ama sürgetett egyházmegyei rendszabályunk ellenére, melyben az egyházi épületeknek tűzvész elleni biztosítása oly határozattal rendeltetett el minden eo-yes gyülekezetben, hogy nem biztosítás esetében a történhető szerencsétlenség kárpótlása a hanyag elöljáróságon követeltetik, a segedelmezést el nem rendelte, hanem az ügyeta gyűlés rendelkezése alá bocsátja; határoztatok : mivel ezen gyülekezetek az egyházmegye jószándoku de szoros meghagyása ellenére középületeiket nem biztosították, a kért segedelmezés el nem rendeltetik ; ámde mindkét gyülekezetnek azon joga, mely szerint az elöljáróságon követelhet kárpótlást, azon esetre* ha nem önmaga gátolta a biztosítást, meghagyatik. — Különös szeszélye a balsorsnak, miszerint az adott utasítások nyomán egész egyházmegyénkben csakis e két gyülekezet középületei nem lévén biztosítva, épen azok lettek a duló elem martalékaivá. Ezek után tárgysorozat alá kerülvén még az egyházmegyében létező két tanítói értekezlet ügye s három körlelkészi járás iskolavizsgálati jelentései stb. a kerületi gyűlésre küldendő követek kinevezésével a gyűlés befejezettnek tartatott. A mitől azonban mindenki eltitkolt aggodalommal tartott, a mit a gyűlés fent emiitett napjának kitűzése is gyanítani sejtetett, csakugyan bekövetkezett, s igy az eddig oly higgadtan folytatott tanácskozinányoknak színhelye oly mély lelki megilletödésnek lön tanuja, minő az élet ritkább eseményei közé tartozik. Nt. esperes űr ugyanis 19 éven át folytatott esperesi hivatalát, az egyházmegye pecsétjének átadása mellett, oly szívélyes bűcsuvétellel kérte letehetni, — uem a prot. egyházban előtérbe lépett restauralio szellemétől, mert ezt egyházunkra nézve vészthozónak tartja, — hanem évenkint növekvő mellbaja s családját ért, a balsorsnak egy is • mert igen súlyos csapásávali látogatása állal indíttatva, hogy az egész testületben nem volt csak egy egyén is, ki szívében megindulva ne könyezett volna. — A mint elhangzottak a búcsúvétel elragadó szavai, azonnal dús érdemekben megőszült s köztiszteletünket bíró egyházmegyei felügyelő úr mély megilletődéssel ejtett hangon tolmácsolá az egyházmegye közérzületét, mely szerint ily páratlan érdemű bajnokát, kinek hivatalos buzgósággal párosult avatottságát, melylyel a lefolyt és egyházunkra nézve viharteljes évtizedben egyházmegyénk kormányát oly ügyes kezekkel vezette s a kerületben is, mint főjegyző, söt a magyarhoni egyetemes prot. ügy minden mozzanataiban, a hol csak oly sok esetben képviselőnk volt, egyházmegyénk fényét s dicsőségét mindenütt emelte, továbbra sem nélkülözheti; ez okból, — megemlítvén egyszersmind azt is, hogy neki is elhatározott szándoka volt felügyelői hivatalától, melyet ö még régebb idő óta visel, visszalépni, de az egyházmegye lelkészi karának egyrésze állal előlegesen felhivatva, engedett a közohajtásnak, — felhívja tehát esperes urat is, maradjon meg mellette az elnöki széken s szép tapasztalatait, méltányolt tekintélyét, avatott ismeretét s sokoldalú tapasztalatait ne vonja el az egyháztól és egyházmegyétől, s e végeit óhajtja, hogy esperesi hivatalának további folytathatására az Isten még öt sok ideig éltesse. E kérést és óhajtást a gyűlés minden tagja felállva ismételte. Három jeles szónoklatra a felmentési kérés háromszor megujitlatott s mármár ajkainkra jött a panasz „jaj nékünk, mert a mi fejünknek koronája elesett;" de elvégre a nemeslelkü kebel az általános szeretet és tisztelet határtalan közbizalmának ellent nem állhatva, engedett, s az esperesi hivatal folytatását még egy időre elvállalta. E nyilatkozatot egy általános „éljen" óhajtása követte, s mintha ónsulyu tehertől menekültek volna a keblek, örömérzettől dobogó szívvel hagyá el mindenki a gyűlés színhelyét. Tatay Sámuel, egyházmegyei jegyző. A T. ÚJLAKI REF. EGYHÁZ ÖRÖME. Örvendetes hírrel kezdem soraimat: a t. újlaki ref. egyháznak is van már u j temploma. Ezelőtt ugyanis másfél évvel, vagyis 1861-ik év jan. 10-én egyházam egy dicső napot ünnepelt. Ödön, majd háromszázados templomától végbúcsut véve elébb, majd ,,lm bejöttönk nagy örömmel, Felséges Isten, a te templomodba" alkalmi dicséret zengedezése mellett uj Istenházába költözött át. Jeles nap volt ez reánk nézve mondom, — kicsinye-nagyja, szegénye ugy mint gazdaga az egész városi közönségnek buzgó imában beszélt a nagy Istennel, áldván kegyelmét, hogy oly szerencsés sorsba helyeztette, melylyel hosszú időkön keresztül több ezerek nem dicsekedhettek. De hadd mondjam előbb az ó templom történetét. 1861. jan. 13-ik napján Tisza-Ujlak ódon templomának ajtai utolszor nyilának meg, falai megavult köntösei között utolszor hangzott az urnák dicsérete, és midőn ajkamról a végszó, elhangzott az éneknek is utolsó hangja, néma és puszta lett minden, a templom megszűnt Isten háza lenni. Most is, midőn gondolom, mély fájdalom járja keresztül keblemet, gondolat gondolatot üz lelkemben, fájdalom, félelem, remény sebesen váltják fel egymást, bizonytalan századok jövendője egybetalálkozik a templom romjai felett. Nem lángok emésztették azt fel, nem vizár rombolta szét, de egy ezeknél hatalmasabb erő, az idő morzsolta össze a faalkotványt. Es igy a természet rendes folyása, a mulandóság, minden földi dolgokkali köztörvény gyakorlák hatalmukat. Midőn egy szegény öreg sírba roskad, mi vigasztalja a hátramaradtakat, kik a sir szelén könyes szemekkel állanak ? Nemde azon hit, hogy a test csak köntöse, csak boritéka volt a léleknek, midőn a köntös megavul, a boríték elrothad, — a lélek, a szellem fenmarad. Ime a vallásos élet külső köntöse megavult, boritéka elmállott, de él az igaz vallásosság lelke, a keresztyénség isteni alapitója, a Krisztus szelleme. El annyiban is, mert már egy gyönyörűséges kis templom szárnyai alá fogadja mindennap a t. újlaki ref. kis gyülekezetet. Építése az ó-templomnak bizonytalan, nehézkes tapogatódzás után annyit veheték ki, hogy legelsőben az ujmagyar