Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-19 / 3. szám

csak a saját erő általi bíiíifelismerés melleit az altóli megtisztulás óhajtását, — ez pejdig a realiter létrehozott üdvhaiályban, istenemberi erőben (tűz és szentlélek hatása által) valóságos részesülést, abba való bemerülést, azáltal a bűnösség túlnyomó uralgásától megmenekülést, megtisztulást, Krisztusba, az uj vallásos élet okföjébe, szőlötőjébe bcoltást nem csak jelképezi, — de mint e testi világban általában minden dynamicus működésnek, ugy ennek is hatása létrejöhetését ez anyagi támasz vagy pecsét, vagy vezető,, — de mindenesetre, — analogice a természet processusaival, — több mint csupa jelvény, — segiti s föltételezi, — a másik tényező, t. i. a hit által emelkedő saját erő közreműködésének is föltétele alatt, miről a kisdedeknél a szülök és az egyház állnak jót, s illetőleg helyettesitik azt, — ezen két keresztség közti különbséget — mondom — szerző nem körvonalozza... ,,Epen így van a dolog az űrvacsorát illetőleg is, melynek alapjául szolgál azon nagyszerű eszme és tan, melyet Jézus a kapernaumi csuda vendéglés alkalmából véve kifejt, s mely eszmében előadott, ö vele egyesülésnek, bűnorvosló erkölcs-vallásos hatály általi tápláltatásnak, folytonosan ismétlendö érzéki támaszává, pecsétévé, vezetőjévé, — mindenesetre nemcsak jelképévé, annyival inkább nemcsak emlék és szeretet vendégségévé, rendelte később az űri szent vacsorát; mig a szerzőnél egymástól elkülönítve előadott biographiai jelenetek — egyik ugyancsak egy csudatévő, másik egy hiv emlékezetreméltó, másokért meghalt jó barát képét állítják előnkbe." Ezek a Tatai űr bírálati körvonalozásának ama főbb pontjai, melyek szerzőnket kéz alatti értekezésének megírására indították; mivelhogy az idézett pontokban előtüntetett értelmet sem a mi hitfelekezeti hit vagy symbolikus könyvünknek, a helvéciai 2-ik vallástételnek, sem — a mi protestáns emberre nézve fő s amannál sokkal inkább veendő figyelembe — magának a szentiratnak tanitmányával egyezőnek nem tarthatván : kötelességének ismerte a maga értelmét oly módon igazolni, hogy egyszersmind a Tatai űr által ajánlott irányzat helytelen volta is nyilvánvalóvá tétessék. Jónak látta a t. szerző szóval is kijelenteni, hogy ez értekezésben sem róm. kath. sem ágost. vallástételt követő keresztyén társaink ellen nem akar polemizálni, hanem csak saját hitfeleihez kivánt szólani, s odahatni, hogy a keresztyén hitcikkei körüli nyomozódás minél több figyelemmel, gonddal, határozottsággal és egyenesen a szentirat alapján történjék. — Keményen ki kel az oly írásmagyarázat ellen, midőn az értelmező saját elfogult gondolkozásának sötét árnyalakját akarja a szentirásba belé erőszakolni; s vonatkozva Tatai űrnak a „Szent történelem" cimii, Kurtz után átdolgozott müvében is előadott azon tanítására, hogy Jézus az ő egész megdicsőült emberi lényegét adja nekünk tápszerül az űrvacsorájában — az ily értelmek származása s kiokoskodására nézve „nyomorultnak mondja az oly okoskodást és exegesist, mely holmi előre beszívott hittani nézeteknek bérszolgájává aláztatott le, mint hitvány eszköz" (VI. lap.). De lássuk már magát az értekezést. A KERESZTSÉG JELENTŐSÉGÉNEK tárgyalását rövidke dogmatörténeti kivonattal kezdi meg szerző ; a Justinus, Tertullianus és Kelemen értelméről megjegyzi, hogy bár ezen egyházi tanítók közvetlen magának a keresztség vizének tulajdonították is. a természetfeletti bűntörlő és erkölcsileg ujjászülő erőt: de a keresztség ezen üdvhatályának előállására nézve mellözhetlen feltételül megkívánták a bűnbánatot és a hitet. — Bővebben kifejti és előadja aztán, miként lön Augustin által még rendki.ülibb és minden föltétel nélküli hatás tulajdonítva a keresztségnek ; miként lön fölállítva a tan, hogy a keresztség nélkül nem le • het üdvözülni — hogy az üdvszerzö hatálylyal bir az öntudat nélküli gyermekekre, miután azon hiányt — hogy ők még hinni nem képesek — kipótolja részint a keresztszülőknek, részint a kisdedet keblébe felvevő keresztyén egyháznak hite. Áttérvén a reformátorok e tárgyróli értelmének előadására, megjegyzi szerzőnk, hogy az ágostai hitvallástétel szerint a keresztség is szükséges az üdvözülésre; s nem mondatik ugyan nyíltan benne, hogy a megkereszteletlenül elhalt gyermek elkárhozik; de azon ellenkező értelem, hogy az idvességre nem szükséges múlhatatlan a keresztség, — határozottan kárhoztatik. A békesség formulájában pedig már csak nem egészen az Augusztinus értelme van átvive. Ellenben a helvét reformátorok távol tartották magokat a keresztségnek minden olyatén túlbecsülésétől, mely azzal az alaphitcikkel, hogy egyedül hit által igazolhatunk meg (azaz a Jézus Krisztus által szerzett üdvnek elsajátítását, magunkévá tevését e g y e d ü 1 a h i t á 11 a 1 és semmi más által nem eszközölhetjük), össze nem egyeztethető. — Zwingli nyíltan kimondta, hogy az üdv, kegyelem elnyerésére nem a kül, t. i. vizzeli, testi, — hanem a bel, t. i. a szentlélek általi, lelkünkbeni kereszteltetés kívántatik. — Kálvin ugyan határozottabban és részletesebben, de a lodologra nézve Zwinglitől csak látszólag különbözve tanította, hogy a keresztség által jelképeztetik és egyszersmind megpecsételtetik, vagy biztosíttatik ez a három: először hogy az ő bűnei a Jézus Krisztus vére által elmosattatnak, azaz: a Jézus Krisztus neki tulajdonított elégtételénél fogva megbocsáttatnak; másodszor hogy ö be van oltva a Jézus Krisztus halálába és feltámadásába, azaz: közöltetvén vele a szentlélek, annálfogva képes lesz arra, hogy meghalljon a bűnöknek s uj erkölcsi életre támadjon fel; harmadszor hogy ö annyira egyesült a Krisztussal, hogy minden ő javainak részese. Kálvinnak ez értelme ment át — a dolog lényegét tekintve — a reformátusok legtöbb hitfelekezeti könyveibe; igy a második helvét hitvallás tételbe is. — Szabadjon a tisztelt szerző ez állítására vonatkozólag itt mindjárt megjegyeznem, hogy a második helv. hitvallásnak a keresztségröli cikkében — részemről legalább — semmivel sem látok több kálvinismust, mint