Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1862-06-01 / 22. szám
arra magokat csak legkisebb mértékben is hivatva érzik, lelkiismeretben járó kötelességök minden alkalmat fölhasználni, hogy a keresztyén hiteszméket, melyek nélkül nincs básisa a keresztyén morálnak, hitelökben rehabilitálják s ennek csak azaz egy módja van, hogy a formákat vegyék birálat alá — nem saját subjectiv nézetűknek, hanem magoknak a kijelentett eszméknek szempontjából — s azokból azt, a mi az eszmék lití képmása — dacára annak, hogy a világnézet tán megbotránkozik benne — továbbra is megőrzik, mint oly drága kincseknek edényeit, melyek többet érnek, mint Golkondának minden gyémántja, s a mi elavult, elvetik. — Szükségtelen is tán megjegyeznem, hogy minden ily nemii birálat csak szent-irati alapon történhetik, melylyel együtt áll vagy esik a protestáns vallás s azzal együtt a protestáns élet. Még pedig nem ugy kezelve a sz. irást, mint a hogy — látom — nálunk is divatba kezd jönni ; nem elfacsarva készakarva annak a napfénynél világosabb szavait, hanem kezelve azt ugy, mint oly könyvet, melyben az örök élet beszédei vannak. Azt hiszem, ilyenformán gondolkozott e lapok t. szerkesztője is, midőn tért engedett egy oly vitának, mely a mindennapi eszmecseréknél sokkal magasabb spliaerákba ragadja az elméket. Tárgya életünk sarkigazsága; célja a hagyományos forma birálat alá vétele s annak idomítása, vagy — ha lehet — igazolása. Nem érzek ugyan magamban erőt annak sem idomitására. sem igazolására s mégis felszólalok. Fel, mert a szólásnak erkölcsi szükségét érzem s igy szólanom kell, habár tán szavam többet fog rontani mint épitni; de hagyján! a siker Istené. Azokhoz intézem szavamat, kik „a tudomány szele által idestova hányatva4 , Ef. 4. 14 az evangyéliom tiszta tanától de nem! „mindenikünk maga ad számot ő magáról Istennek" Rom. 14. 12, én is hát inkább igy szólok az erőtelen Péterrel: „Uram, tarts meg engem.4 ' Máté 14. 30. Forduljon bárki a sz. Íráshoz s hamar meg fog győződni arról — ha ugyan nem teszi föl magában e 1 ő r e, hogy valami egyébről akar meggyőződni — hog}^ a keresztyénség épületének szegeletköve s egyszersmind a közös üdv elnyerésének záloga nem annyira az Idvezitő csodás születése, csoda-tettei, tanításai, szenvedése, áldozata, halála, hanem mindenekfelett — feltámadása. Ha ez történeti tény, akkor mindnyájan elmondhatjuk a paradicsomból kiűzött, de újra kegyelmet nyert Perivel : „Üdv! üdv! mindent megnyertem én, Átlépve a határ, a menny enyém! Az örök lét illatja vár reám!(Byron ). Ha nem, a korlát akkor még le van bocsátva, akkor lehet sejtelem, de nincs tudás, — vagy, ha ugy tetszik — olyan h i t, mely kételkedést nem ismer. — Ez a „lenni vagy nem lenni" kérdése. / En az Idvezitő feltámadását ugy fogom föl. mint a mely erkölcsi tökéletességének — szentségének — legragyogóbb bizonysága, s egyszersmind a mi feltámadásunk záloga. A kérdés tehát ez: mily viszonyban állanak egymáshoz az ő szentsége és feltámadása ? Mielőtt azonban megkisérteném e kérdésre választ adni, egy más kérdéssel kell tisztába jönnünk, t. i. ezzel: mi a halál s milyen volt az idvezitő halála? Nézetem szerint a lélek a fejlődésnek két nagy phasisán megy át; egyik a földi s másik az örök élet s a halál semmi nem egyéb, mint egyszerű átváltozása azoknak a conditíóknak, melyekben a lélek fejlődésének végcéljához közelíthet; annak a processusnak, melynek folytán a lélek működésének földi eszközeitől megválik, utolsó s annak, melyben az ama tisztább életben igényeinek megfelelő eszközöket nyer, első perce. A halál ily meghatározásából világos, hogy az egy oly tünemény, mely a lélek fejlődésének elmaradhatatlan postulatuma. Az ember még azon esetben is meghalt volna, azaz a lélek működésének földi eszközeitől megvált volna, ha olyan tisztán meg is marad vala, mint a milyen tiszta akkor volt, midőn Isten az első lelket az első emberi testbe belehelte, mert akkor is eljött volna az a perc, midőn a lélek tökéletesebb eszközök szükségét érzi. Igen, eszközök szükségét, mert azok nélkül a lélek egy percig sem működhetik s igaz, a mit Vinet mond: meg kell győződnünk, hogy kettős természetű lények vagyunk s mint ebben, ugy a más világban sem létezhetünk másképen'1, (Essaies de philosophie morale); vagy a mit Pál
