Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-01-12 / 2. szám

59 100 TÁRCA. MISSIOI LEVELEK DR. BALLAGI MÓRHOZ. XXV. Tovább tovább! oly sok helyen kell vezekleni és megállani az élet hajójának. Küzdés után küzdés, sóhaj után sóhaj egész a lélekszakadásig; meddig- tart ez igy: nem tudom. Vajha a munka közepén. . . . Nem, nem, menj előlem kétség. Annyi hullám csapkod úgyis, te ne zuditsd reám felhőid záporát. Ne bánts engemet, én nem vagyok a tied Nekem csendes kis házikóm van. Keress magadnak palotát, olt ráérnek, hogy téged szívesen lássanak. Nekem utam van, látod; lábaim bár roskadoznak, szemem előtt a hit csillagai égnek, oda, oda, nyugalomba ! De a földi pálya leírását is folytatni kell. Krajovából Szlatina felé jővén egy zsidó szekeressel, nem hallgathattam szó nélkül, mint káromolta a Krisztust és keresztjét stb. Hallod-e, állj meg, én nem megyek oly istenkáromlóval, mert tartok, hogy miattad én is szerencsétlen leszek. Üljön fel az ur, nem tesz az semmit, máskor is ugy szoktam én s mégis szerencsésen jártam. Te! hiszed-e hogy egy istenkáromlót segít az Isten? Hogy ne uram? gondol is az azzal; aztán mi az a Krisztus? Üljön fel az ur, látom hogy pap, lelkemre mondom nem lesz semmi baja. Hallod-e, én nem adok semmit a te lelkedre, de mégis ha ígéred, hogy nem szidod többé a Krisztust, ugy felülök. Darab ideig nem szólt semmit a zsidó, s egyszer elfeledkezvén megint elkezdte káromolni a Krisztust. Héj látod, már le nem szállhatok, de az a Krisztus még ma tégedet meglátogathat, s nagyon lehet, hogy még ma te az ö segedelmére szorulsz. Ej uram ne tréfáljon velem, nem hiszek én olyanokat. Megyünk s ránk estveledvén, ím egyszerre minden lova egy sáncba hull, a szekér fél oldalt döl, s ő a lovak közé esik. Midőn onnan kimászott mondám neki: no látod, a te roszaságod miatt még mi is lakolni fogunk. Próbáltunk a bajból kivergődni, nem lehetett, pedig nyolcan voltunk a szekérhez tartozók, és semmire nem mehettünk. Hideg szél fútt, mi a sárban; egyszer halljuk hogy jő valami ökrös szekér, a szekeres nem várva be, mig hozzánk ért, inegyen felé s igy szólt neki : keresztyén, Krisztus nevében segits rajtunk (ez szokásos szó az oláhoknál). Az oláh ökreinek gyengeségével mentegetődzött, s én mondám neki, a kocsisra mutatva, hallod-e azaz ember rosz ember, káromolta az Istent, káromolta Krisztust, kinek nevében téged kér, ne ő érte, de mi értünk s e szegény gyermekért, ki a szekéren van, segits, de várj egy kicsit. Hallod-e kocsis ! ez az ember segíteni akart mégis, de megtudván, hogy te mily istenkáromló vagy : semmi kedve. Uram soha nem szidom többé a Krisztust. Meglátom majd. Az oláh alkudott s kisegített. A kocsis nagyon megütközött volt az egész uton. Többé nem káromkodott; sőt kért, hogy Bukarest lakván, ha ott járok, keressem fel, mert ezt soha el nem feledi és ezentul tisztelettel említi a Krisztust stb. Szlatinára egy csütörtöki nap déltájon érvén, Zsigmond kézműves atyánkfiához szálltam s ö vele a kevés számú híveket felkeresvén, az ö házánál prédikáltam estve vacsora idején a gazdagról, ki nagy vacsorát készített és hiva sok vendéget. Urvacsor ájával is éltünk heten, s lelkem előtt láttam az apostoli kort, sÖt ama vég\acsorálást is, s mintha a hitnek fényessége ömlött volna el, szent ihletéssel voltunk megtelve mindannyian. Borongó lelkem egészen megvilágosult, s e világosságért, mely mintha a mennyből lövelt volna alá, hála, hála az én Istenemnek ! Szlatináról Pitestre mentem nagy vesződések közt — alig láttam egy kis fényt, megint homály fogta be lelkemet. Itt mindent a legnagyobb kétségek közt találtam. A templom ugyan nagyrészt be volt fedve; de nem említve, hogy a hol még adósságunk van a templomért, mindenünnen reám jöttek; nem említve hogy épen azok, kiknek segítségére számítottam, kik addig velem futottak a templomépítés körül, mint Pál ellen Demeter ötvös — mert meg kellett őket dorgálnom, erkölcsi dolgokért, két kovács lázadást indított ellenem, s ha az oláh főispán nem becsületes, bezárnak a templomadósság miatt. A két ember ellen az egész gyülekezet felindulva volt; én csendesítettem s keserű érzések között biztattam, Isten megsegit, hogy lassan mindent kifizetünk. E keserű doloir fő szála, bár ne lenne, de majd kivilágosodik, nagyon felek e világosodásíól. Pitesten, adván Isten erőt, hogy megbírtam, a melyek történtek, lehetőleg mindent eligazítva indultam Ploestre Bukarest felé, hova most értem. Nyugodnám, de nyugtom nincs; mindenütt örvényt látok, de a hit fényességében előttem van Isten, ki vezérelt s ki sugárt küld borongó lelkem felé. Pályám halára még messze van; ily korán be nem záródhatik. Lesz még talán, ki anyagi nyomoruságomon is segél, oh csak ne hagynának el, kik egykoron lel— kesitettenek. Nem, nem, én jóságukban bízom, ők becsülni és segélni fognak. Testem lelkem a kétségig megrongálva van. Most érzem az egész esztendei fájdalmakat. Isten adj erőt. S te adsz ! én jó gyermeked, hü szolgád leszek., — S visszaadom szeretetednek, dicsőségednek szent adományaidat. Dcc. 10. 1861. C z e 1 d e r Márton. XXIV. Ismét nagyon fáradt vagyok. Nem pihenhetem ki magamat, nincs a hol fejemet nyugodtan lehajthatnám. Bukarestben mégis várt reám valami. Az erdélyi érdemes püspök főtisztelendő B o d o I a Sámuel űr levele s az erdélyi testvéreknek ö általa küldött kegyes adománya, melylyel tiszt. Koos Ferenc lelkész űr, kinek sok szívességét tapasztalául, kinél fáradt tagjaimat olykor nyugalomra pihentetem, örvendeztetett meg. Tiszt. Koos társam, kit távollétem alatt felkértem volt dolgaim intézésére; ki az Erdélyből küldött 65 aranyból kifizette a templom fedeleért való még meglevő tartozást, melyért ő állott jót s kifogván a tartozást, melylyel a bukaresti egyháznak is tartoztam : jelentette volt a Prot. Lapban azon egyházmegyék s ekklézsiák ne-