Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-03-16 / 11. szám

den jelentőségétül megfosztó szózat: k e Íj f e 1 és járj! — Én is, bár erötelen emberi hangon, csak szólottam s tán mondottam is valamit. Hajót-e ? minden bizonynyal akartam. _ Ugyanazért, mivel benső hitből és lelkiismeretes meggyőződés szerint irtain, 1. Kor. IV: 3. vers által edzett szivvel maradiam Felsö-Ábránvban. Édes Ábrahám. ISKOLAÜGY. ISKOLAÜGYI KÉPVISELET. T. nagy közönsége minden illetőknek! Régóta intik a magyart, hogy tanuljon már egyszer halkan, és nem felszóval — gondolkozni. Szalmatüzünkröl is volt egykor szó, melynek — füstjén kivül — valódi parázsértéke mi sem lett volna. Most már az jő kérdésbe: — ily nagy és megfoghatlanul mélységes hallgatásunkban ugyan ha gondolkozunk-e? hol fiist nem látszik, sejthetni-e ottan tűznek léteiét"? Halhatatlan Köleseinkkel szólva: „Oltárunk áll, — s nem füstölög'' t. i. az iskolai szent ügy mezején. Időket élünk pedig, melyekben a valódiságnak látszatra is szüksége van ; időket, melyekben a nyilvánosság előtt feltűnéséhez aránylag becsülve mérlegeljük s méltányoljuk a jelenést, — midőn elvégre tán ügynek sem mondatnék az, mi képviselve nincs. Elfordulva a nagy világ minden bajától, — tekintsük saját házi szentélyünk körét. Itt, e nélkülözhetlen s oly becses lapok néhány sornyi terén — lássátok ! itt, csak itt van még összes magyarhoni prot. tanügyünknek saját nevü képviselete; — ime, csupán ezen rovat a miénk. Gondolkozzunk kevéssé ! . . . Kedves jó anyánk, az a. sz. egyház nyilvános életének hazánkban egyetlen magyar hetiközlönye e lapok. Nézzétek! nyilt rózsának dus kellemekkel árasztott szirmai alá rejtőzködve, kisded bimbó alakjában találjuk itt minden jók keblének szerelmét, iskolai állapotjaink olykori szóbahozatását. . Vagy talán sok százados életkor napfénye- s duló viharcsatáiban föltenyészett óriás tölgynek védárnyában — egyedül a vadon szép természetnek magán kedvtelésére nyiló szerény ibolyácska ez? Hajh bizony, csak nem régiben felette komolyan féltendő vala, s azért — menekülve bujt ide a mi legkedvesebb „Ne bántsd !" virágunk ! . ? . Egyúgyüségemnek jámbor hitében részemről ugy vagyok meggyőződve, hogy midőn a ker. reformált egyház lélrehozá első szülöttét, az iskolákat; ha már negyedik századra ápolgatva növelte édesanyai kebelén : viszonzásul immár sokszorosan hasznos jó szolgálattételt méltán várhatna, sőt meg is vár tőle. A mint a közéletnek többé-kevésbbé szorult vagy kényelmes helyzetű változatai életadó vagy nyomasztó hatást gyakorolnak egyházunk és iskoláink tényleges állapotára, kérdem : ha igazságos-e az , hogy részünkre mindig csak a sanyarú szenvedőlegesség szerepe jusson ? Ellenkezőleg. Épen a fővezetés, irányadás dicső hivatása néz mi reánk. Egyházi részről mindinkább hallgathatunk s beegyezésünkel is adhatjuk; mert a jámbor szolga eléggé (!?) hiv a kevésen— ahoz képest, hogy majdan több bizassék reá. Hanem annyival sajnosabbnak tűnik fel az iskolai s tanügyi érdemben tapasztalható fogyatkozásunk — absentia. Ki ezt, és legkülönösebben mostani körülményeink közt, nem érezné-, annak látkörében még föl nem támadott a korigények által beszentelt örökigazság napja; — tehát az annak sugártöredékeiből képződő szinalap- és vegyületekről magyarázgatnunk fölösleges, hálátlan munka lenne. Gyönyörű tájképek nyugosznak pedig homály alá temetközve : annyi fölanoda, nemes hirü tanszékek- és tanférfiakkal ! annyi középtanodánk, régóta megalapított s újból megszerzendő jó hírnevének becsvágyával, száz- és ezernetnü ujdonszületett szükségletei- s érdekeinek legjobb móddal födözhetése, kielégítése buzgó kívánalmaival; tanitóképezdéink, melyek életjelenségei bizony méltók volnának a legszívesebb figyelemmel kisérésre; a saját munkatéren települő s immáron örvendetes felvirágozás reményeivel kecsegtető magasabb növeldék; ha még el nem szunnyadtak volna, minthogy nem is szabad, a bajosan kezdett vasárnapi iskolai tanítások; és amaz örök, egy legfőbb és legszükségesebb dolog, népnövelésünk, eleini iskoláink, időszaki fontosságú reformkérdéseik fejtegetésének nagy munkájában. . . . Mintha a költőnek jós-igéi hangzanának e közlönytelen pusztának kietlenségében : „Hallgatnak; — de az indulatok sokféle csatáit. És a terhes időt sziveik dobogása jelenti." . . De hát ugyan miért is nem könnyitenünk a szorongó kebleken ? Miért nem panaszoljuk bizodalmasan egymás elébe azt, rni fájdalmas tapasztalásunk? Miért nem közölnünk nyilt szívvel azt, mi örömeink — önmagunk s főleg egymás kölcsönös boldogulásán — lehelnek ? vagy miért az álszemérem? szükségben jó tanácsért jobban értesülhetett minnen feleink-, ügybarátainkhoz fordulnunk. . Álmos szemek ! hangzik az ébresztő kakasszó : mintha viradni kezdene; ó tekintsetek szét lobb-és balfelöl szünetelni látszik a közéletre ható munkásság: most, ha valaha, lépjen elő az evangyéliomi szeretelnek éltelö lelke által munkás hit; és meggyőződünk róla, hogy nem járt le a csodák kora. Hány százan sőt ezeren vagyunk mi a növelés szent ügyének oltárán áldozó papok ?. A mi szentélyünkhöz nem érhetett el a vész, melytől beteg a mindennapi élet. Nálunk nincs munkaszünet, tagjainkat nem zsibbasztja a tétlenségre kárhoztatás. Mint az ős Karpál jégvölgyében óriás szirlfalakon lezuhanó vizár, beásva magát a kemény ágynak alsó puhább rétegeibe, elveszni látszik bár szemeink elöl; hanem ott benn a földüregben szünhetlen életzajának mozgása kihangzik, s képzelteti velünk, hogy mikorra elkorhadna bár e külső világ, bent egészen újnak gyártása van munkában s ezt azonnal felváltva becserélni képes lenne: — igy tekintsük mi az egyházi és polgári államnak legjobb szolgálatában fáradozó tanoda-és növelésügyet, — melyről végkép hallgatnunk nem is lehetne és szabadna, ily kevéssé emlékeznünk — szégyen. A