Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-02-10 / 6. szám

sara édesgetik, a bizonyos számu szillabákra vétetett fontos versekbe foglaltatott tudomány, ha egyszer az elmébe, mintegy fiílánk megakad, abban megmarad, és néha szorgos gondolkodás nélkül is eszébe jut, az embernek oktalására, erősségére és hatható vigasztalására szolgál. Ha már a világnak is, kinek istene az ördög épen e volt szokása, hogy az ö rút tévelygésit és ocsmán kivánságit versek által igyekeznék béoltani, kiváltképen a gyenge szivekbe: illik, hogy mi magunkat serkentsük, hogy a szentírásból összeszcdegetletett és már közöttünk elszaporodott énekekből magunknak az idvességes tudományban épületet vegyünk és azok által a mi nyomorúságos életünket megkönnyebbítsük, minden, mi foglalatosságokat és gyülésinket megszenteltessük. A régi magyarok vagy scyták királjokról, Attiláról írja Priskus rhetor, az ifjabbik Jusliniaus római császárnak hozzája küldött követje; hogy az ö asztala felett vendégségeknek alkalmatosságával , némely gyerköczek által énekeket énekeltetett; hihető vagy a bálvány isteneknek dicséretire, vagy hogy a régi jeles vitézeknek nagy dolgaiknak követésére másokat serkentse. Avagy nem illendöbb-e az isten nagyságát, dolgait minden úttal s alkalmatossággal énekelni, és az isten szentségének követésére felindítani" stb. Ezen elvnek most épségben hagyásával a mondottakhoz még csak azt jegyzem meg, hogy 1743-mal lutheránus atyánkfiai mostani énekeskönyvének története be van fejezve; mivel a graduál többé sohasem gyarapittatván, a dunántuli superintendentia ennek nyomán készítette az 1805-ki, s Kiss János pedig az 1831-ki énekeskönyvet (lásd : Egy volt a két prot. felekezet énekeskönyve ?) A református énekeskönyvek történetéhez még hozzájárultak e következők. 1754-ben „Éneklésben tanítómester, azaz a keresztyéni hitnek főágazatait magokban foglaló idvességes énekek" kiadva Losonczi István nagy-körösi professortól. 1762-ben „Szentek hegedűje, vagy oly idvességes uj énekek, melyeknek első részében: a mindennapi és innepi énekeken kivül vágynák a kegyesség gyakorlásának fő és kiváltképen való részéiről irott énekek. A második részében pedig különb-különbféle rendekre, állapotokra és iizonyos időkre alkalmaztattak." E műnek szerzője Szönyi Benjámin holdmezövásárhelyi ref. lelkész. Vetsei János tiszántúli superintendens ily ajánlást teszen róla e könyv eleibe tett értekezésében: „Ezeknek utána tészem, hogy a közt az énekeskönyv közt, mely 1754-dik esztendőben ilyen titulus alatt: Éneklésben tanítómester, kijött és e közt, mely szentek hegedűjének neveztetik, ilyen megegyezés vagyon. Amabban a keresztyén vallásnak fundamentomos ágazatjai, ebben pedig a keresztyén szent élet foglaltattak versekben; azért is nem hogy egyik a másikat embernek kezeiből kivenné, hanem egymás után kell ezeket olvasni «s hangicsálni." E két most ide sorozott könyvről, meg kell említenem, liogy ezek nem valának liturgialis érvényűek, hanem csak mint magánhasználatra szánt könyvek forogtak a nép kezén. Végre jő az 1808-ki év, az eddigieknél sokkal több műízlést tanúsító könyvével. Homlokirata: „Közönséges istenitiszteletre rendeltetett énekeskönyv, mely szent Dávid zsoltárin kivül magában foglal némely kiválogatott és a helvétziai vallástételt követő négy superintendentia által jóvá hagyott énekeket, egynéhány imádsággal együtt. Eredeti kiadás Debrecenben Csáthy György betűivel a mondott évben. Létrejöttének oka a mult énekszüleményeinek az izlés és nyelvmüveltségben előrehaladott kor által előidézett elavultságában keresendő. Mely fogyatkozását az énekeskönyveknek ugy az erdélyi, mint a magyarországi protestánsok már 1739-ben észrevették; de azért semmi sein történt a javítást illetőleg 1806-ig. Ekkor a négy superintendentiából egy bizottmány alakult, a mely az emiitett év aug. hó 24-kén Pesten összeülvén a kor igényeitől égetővé lett kérdést megoldotta az által, hogy az énekeskönyv mikénti javításának módját, rendjét, célját megállapította, s az ország különbféle részeiből beküldött egyes énekeket közösen átvizsgálta, szentesítette. A bizottmány, melyben mind a négy egyházkerületnek superintendensei, u. m. Orí Filip Gábor, Torkos Jakab, Benedek Mihály, Tormási János és Báthori Gábor generális nótárius, jelen voltak, a hitelesített énekeket Benedek Mihályra bízta, a ki azokat iratilag magához vévén, Debrecenben 1806-ban a mondott nyomdásznál közköltségen kinyomatta. Hogy mi változás történt ez énekeskönyvben a> régiektől elléröleg, azt most mellőzöm, mivel az ismerteti rovatban terjedelmesebben levén szándékom a tartalom és rendszerekről stb. értekezni, ott a különbségek tisztán megláthatok lesznek. Más az, a mit én habár hagyomány, szóbeszéd után hallottam is, mellözhetlennek tartok ez énekeskönyv történetére vonatkozólag. S ez azon kerengő hir, mely mint nyughatatlan szellem az országban alá s föl járva, annyi évek után is azt meséli, hogy e mostani kézen forgó énekeskönyv miatt nemcsak zúgolódások, de papkiszoritások is történtek több ref. egyházakban. Igaz, hogy tényeket most jelenleg nem tudnék elősorolni igazolására, mégis ezen annyiszor valónak bizonyult példabeszédből: „nem zörög a haraszt, hogyha szél nem fújja," kiindulva, hitelességet tudok e még most mendemondának tulajdonítani; annyival inkább, mivel egyszer az énekekről kérdezősködvén nt. Farkas József pesti ref. tanár úrtól azt hallám, hogy ö még gyermekkorából emlékezik arra, miszerint a hivek Zámolyon, Fehérmegyében, hol a nevezett tanár urnák atyja lelkész, még 1844-ben is a szónok bemente előtt a régi énekeket zengedezték, söt nemcsak ezt tevék, hanem úrvacsora kiosztásakor még azt is követelték az illető kántortól, hogy egy éneket a régiből, egyet a mostani könyvből igy váltogatva énekeljen vezérlő hangjával. Akármint legyen a dolog, legyen igaz vagy nem igaz, e monda olyan, hogy ezt kutatás, szoros megvizsgálás nélkül nem lehet hagynunk, annyival is inkább pedig nem, mivel, ha ez tény, földerítése nem megvetendő segítséget nyújt a későbbi javításoknak a nép közé bevitelére, mely;