Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-12-01 / 48. szám

kivétellel pusztán a magyar nyelvet beszélik. Faluik leginkább hegyek oldalán s völgyekben vannak. Számuk 70— 80 ezer,—viseletök alig ismerhető néhol az oláhokétól. S ha velük beszélsz, csak a nyilt tekintet s az egyszerű, sokszor oláhval vegyitett beszédből, mely nincs minden elmésség s költői képek nélkül, ismered meg hogy magyarok. Én megjártam faluikat, házaikat, s beszédjökből csak egy kitételt emlitek : Midőn Bogdánfalván kérdeztem: van-e papjok? s mi nyelven beszél ? Igy felelt egy élemedett: volt egy jó magyar papunk, de most két esztendeje más lakást cserélt, a falevél hullásakor eltöredezett; ott van! s ezzel a szépen bekerített temető felé mutatott. Mily szép képe a meg halálnak az ,,ellöredezettu

szó. Általánosan panaszkodnak az olasz papok ellen, kik egy szót sem tudnak magyarul s hozzájok jővén egy-egy három-négy évig zsarolja a szegény népet s aztán visszamegy a honnan jött, hogy uj jöjön megint, ki folytassa amannak cselekedeteit, s szegényitse, fosztogassa ugy szólván vallásban s nemzetiségben és szellemben azokat, kiket emelni, boldogítani kellett volna neki. Imádkozni sem tudunk tisztelendő atyám, az olasz páterrel, nem egy szólt igy fájdalmasan hozzám; ezelőtt csak voltunk a hogy voltunk, mert küldtek magyar papokat a nagy Magyarországból; most, ha igy lesz, el kell pusztulni mag -zatainknak. Tanuja valék, mint akarják a még meglevő három magyar papot is kitudni a moldvai magyar róm. kath. ekklézsiákból; és elszomorodtam mint keresztyén, elszomorodtam mint magyar, s e tárgyban lelkiismeretes hazafi kötelességem, hogy írják Bartakovics Béla egri érsek ő mltgának, s kérjem fel a római kath. klérust, hogy mind keresztyéni, mind nemzetiségi szempontból segítsen a moldvai róm. kath. magyarok elhagyatott állapotján, ha nem akarja, hogy néhány év múlva ne legyen többé mit keresniök itt. — Iskola kettőn kivül nincs egész Moldvában. Az egyház jövedelmeit másuvá fordítják, s ki tudja hová ? Van néhány falu, hol már nem tud a nép magyarul, csak annyit, hogy magyar volt egykor. Emlékezetes, hogy itt a római mise is magyar nyelven tartatott volt még 1748-ban, mint bizonyos kútfő után tudom. De nem mondok többet, ne hogy megint ezért vádoltassam azon oldalról az elfogultságtól, honnan oly gyanús szemekkel kísérgetnek. A római kath. egyház iránti|tiszteletböl el kell hogy hallgassam azon sötét foltokat, melyeket, fájdalom, hogy tudok a Moldvában levő olasz missio küldötteiről. — Talán máskép leend. En nem vagyok római, de óhajtom, hogy a moldvaiak, testvér magyarjaink állapotján segítve legyen, s én magam kész vagyok zörgetni és zörgetek, lesz-e ki, meghallja a zörgető kiáltását? E tárgy még előkerül. — Most a moldvai magyarokról még annyit, hogy valaha több gyülekezetek lehettek itt reformátusok. Erről tesz a többen kivül némi bizonyságot az is, hogy nem gyónni járnak ők, hanem áldozni, mint említették. Több helyt találtam embereket, kik emliték, hogy valaha az ő eldödeik kalvin követői voltak. Ha Isten még egyszer bevisz közéjük, huzamosabban maradok ott. — Most legyen vége a levélnek. Az idegen táj, a török föld dunai arca oly regényesen integet felém mintha mondaná: rajzolj le engemet képzeleted, lelked lapjaira. Megteszem talán majd, ha csak részben is. Isten velünk. Törökország. Rucsuk, nov. 14. 1861. Czelder Márton. XXII. Egy levelemben, emlékezem irtam, volt, hogy Moldvából elmegyek Bokovinába is, széttekinteni az ottani magyarok között. Ezen szándékomat a legjobb akarat mellett is nem valósithatám. Részint mert tartottam, hogy az idő itt rekeszt; részint mert a szászkuti templomot csak minden értékesb holmim — a mi kevés volt — eladásával végezhetvén be, azt is alig tehetém, hogy a legnagyobb nélkülözések között Moldvát bejárhattam. A pitesti félben levő templomra nem gyűjthettem, hogy abból pótolhattam volna uti szükségemet. Először, mert a hol jártam, híveink oly szegények, hogy inkább nekem kelleti volna nekik adnom; továbbá pedig érzem és tudom, hogy az én missioi céljaim sokkal nagyobbak és fontosabbak, mintsem kevés idegen nép között gyűjthető segedelemért azt veszélyeztetni eszélyes és lelkiismeretbeli valami lenne. Én megteszek minden tőlem telhetőt. Kérek, könyörgök szép szerével, hol lehet, — de bocsánatot kell kérnem a talán engemet keményen bírálóktól, hogy idegen nép közölt nem kéregetek. — Tudtommal az apostolok is csak az ismeretes keresztyén ekklézsiákat szólították fel s buzdították, havaiamely más ekklézsia igényelte a keresztyéni szeretet jóltevöségét. Ha azon idők volnának is, a melyek bizonyára nincsenek : a tanítvány mint tehetne többet a mestereknél ? én az apostoloknál ? Én nem szégyenlek semmi tőlem telhetőt Isten országának s a reformált anyaszentegyháznak szent ügyeért. De mit mond a ki látott is talán már, midőn a kérésre szorultam; mit mondhatott vala? ha annak nem, nekem bizonyosan érzékenyen lelkemben volt: ez-e az első magyar prot. missionárius pártfogoltatása ! — Uraim ! mint egykor Camoens cimü versemben irtam, éhezni, nyomorogni igen, de koldulni nem tudok, s hiszem, hogy ezt ti is szégyeneinétek. Elvégre is bár különböző állapotokban s működésben viseletünk és érzeményeink sokszor elütnek egymástól; de mégis egészben véve az ember, a jellem, hajellem: kell, hogy ugyanaz legyen, és semmi körülmények, semmi szenvedés között meg sem szabad tagadnia magát, elhagyni a lélek fenségének csak kevesebben mutatkozó ideál-képeit. — Három napi esés, ázás után Bákóból elértem moldvai utam végső helyére Galacra is. — Ez egy szerdai napon volt. Mit kellett, mindent megtettem, hogy vasárnap az ág. testvérek imaházában prédikálhassak. Jó reményben valék, hogy ez ellen semmi akadály nem fog gördittetni. S mi történt ? szombaton délután tudtam meg, hogy az osztrák consul az ágostai papot Neumeistert magához hivatván, felszólitá, hogy semmikép meg ne engedje, hogy imaházukban magyar prédikátio legyen, mivel annak lázitó politikai célja van. Én elmentem a consulhoz s megkérdeztem, hogy a mi a raboknak is megengedtetik, az elbujdosott magyaroknak még isteni tisztelet tartására, imádkozni sem szabad összegyülniök stb. A consul irt Neuineister lelkész-