Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-11-24 / 47. szám

ember életre magunkra zárnók az ajtót, s megfosztanánk magunkat ez időre lelkiismereti szabadságunk e téreni használatától, — s ineghiusult választás esetében meg lelki nyugalmunktól. Hát kivánatos-e ez ? A felhozott szent irás e téreni magyarázata ez is lehet : válaszszatok időszakonként az erős hivatalnokok helyett, ha vannak, még erősebbeket; az ügyesek helyett még ügyesebbeket; a buzgók helyett még buzgóbbakat; sok esetben, bátrak helyett még bátrabbakat; más esetben, szelídek helyett még szelídebbeket; s a legkritikusabb esetben, áldozatkészek helyett még nagyobb áldozatra készebbeket. A szerint, a mint az idők és körülmények megkívánnák. Mert valamint az egy és ugyanazon étel nem mindenkit egyformán saturál, akképen az embert sem fejelhet meg hivatásában minden körülménynek egyformán. Máté IX-ben meg ezt olvassuk : Nem ö n t e t i k a must az ócska edényekbe, mert elpattanhatván ezek, a bor kiömlen ék, a hordók is elromlanának; hanem az uj (erős) hordókba öntetik s igy mindkettő romlatlan megőriztetik. E mondatban felhozott „ócska edényről" azon következtetést lehet származtatni, hogy idővel az uj hordók is ócskákká fajulhatnak. Mert az ócskának előbb újnak kellett lennie. De mit teszünk, ha a hordón, mely bort tartalmaz időközben, valami hibát észreveszünk ? Nemde a bort más hordóba huzzuk ? Mért ne praktizálhatnék tehát ugyanazt az egyházi téren is? Mért ne ruházhatnánk mi az egyházi hivatalokat egy személyről a másra, érdemnek fokaihoz mérten. Uraim! sokkal zamatosabb, becsesb ital az, mely az egyházi hivatalnokokra bizatik, mintsem az, mely a hordókba öntetik. S ha itt ovatosak vagyunk, hogy a bort -edényestül megőrizzük: — nem kell-e ezt annálinkább az egyház terén tennünk ? S ut ehhez a tisztújítás. Olvassuk csak el továbbá Apóst. Csel. IV. r. 36. 37. v.-ét, s V. r. 1 —10 v.-ig, — itt is találunk némi utmutatást a tisztujitáshoz. A megemlitettem bibliai helynek rövid tartalma ez: Barabás eladván mezejét, ennek az árát az apostolok lábaihoz letette; az az, ő magát testestül, vagyonostul, lelkestül Krisztus Urunknak szentelte. Ö itt azt cselekedte, mit Krisztus Urunk Máté XIX. r. 21 v.-ben a gazdag ifjútól kiván, mondván: ha tökéletes lenni kívánsz, menj, eladván jószágaidat, oszd a szegények közé, s ekkor jöj és kövess engem. — S nem maradt-e meg eme feláldozása s isteni S35 >lgálatrai készsége miatt holtig azon hivatásában, mely reá Ap. Csel. XIII. r. 2. v-ben a sz. lélektől ruháztatott ? Ananiás meg mit tett? Ez is eladta mezejét, az árnak egy részét az apostolok lábaihoz ez is letette, a másikat meg az apostolok előtt elpalástolván, magának tartotta. S mi érte öt ezért ? A halál. Ne haljanak-e meg tehát hivataluknak azok, kik netalántárt félig az urnák, félig meg a mamonnak szolgálni merészkednének? vagyis inkább fel ne függesztessenek-e hivataluktól mindaddig, mig az elkövetett hibát jóvá nem teszik, s az egyházi egyetem bizalmát újra meg nem nyerik, s nem eszközli-e ezt a restauratio ? A bibliai értelmezés szerint a tisztújítás igen áldásthozó vállalat. A jók tisztújítás mellett is akár holtig megmaradhatnak hivatalukban; de nem nagy előny-e másrészt az, hogy a kevesbbé jóktól időszakonként megszabadulhat a választó testület? a megválasztottak meg áldhatják a tisztújítást, mert ez lesz serkentő angyaluk a tökély és lelkiismeretes eljárás felé. 2. Megvallom, azon esetre, ha a tisztújítás valahogy megbuknék — mit ugyan nem hiszek — én az állandó hivataloskodásnál még egy visszaéléstől tartok, t. i. a nepotismustól a lelkészi és tanitói állomások elnyerésénél. A mi volt régi időkben a Simonia, az lehetne ily esetben a nepotismus. Csak azon különbséggel, hogy ott a hivatalok pénzért vásároltattak, itt meg holmi vőség, sógorság, s más vérrokonság szerint osztathatnának. Mi ugyan rövidebb ideig még elszenvedhető lenne, de ha sokáig húzódnék, sokakat kihozna a türelemből. Ez pedig megtörténhetnék, mert a köztapasztalás mutatja, hogy az ember hajlandóbb magához és az övéihez húzni, min az idegenhez, dacára azon keresztény tannak, hogy mindnyájan testvérek vagyunk az Úrban. De az ily elterjeszkedett nepotismusnak még más rosz következménye is lehetne, a mennyiben legtöbb esetben igaz azon deák mondás: „accessorium sequitur suum principale." Szerencse, hol a principális jó lenne s a testületi egyetem igényeinek kellőleg megfelelne, mert olt az accessorium is olyan lenne, s az esetben az egyházi ügy virágzásnak indulna s a dolgok rendben mennének. De vertamus cotium — mi lenne akkor ? Itt Aesopusnak egy meséje jut eszembe, lehetetlen hogy azt ide ne alkalmazzam. Ugyanis Aesop szerint volt egy nőstény eb, mely meg akart fiadzni. Oda ment tehát a szomszéd ebhez s kérte őt, hagyná el neki ez időre a házát. Mit ez meg is tett. Bizonyos idő múlva oda megy a házikó tulajdonosa, s felszólitá ideiglenes lakóját, hogy vonulna ki már házából, — de ez ismét könyörög, hogy legyen türelemmel addig, mig a kicsinyek nagyobbra nőnek. S az eb ezen kérelemnek is engedett. Végre az utolsó felszólításra, midőn már a kicsinyek jó nagyra nőttek, azt a választ nyeré a tulajdonos: most hajts ki a házadból minket, ha tudsz." Már most uraim élethosszig tartó tisztújítás mellett nem jöhetnénk-e esetlegesen a nepotismus miatt ily Aesopus-féle kritikus helyzetbe, mind a tisztújítás, mind az egyházi princípiumokra nézve ? Kérem, ne vegye nekem ezen eszmecserét senki rosz néven, engem ezen sikamlós jégre „a nihil est impossibile infra coelum" deák mondás vezetett. Hanem már csak azért is, hogy jövőben ily leverő kélségeskedések ne támadhassanak, pártoljuk az időszakonkénti tisztújítást. Itt ellenvetésül azt lehetne felhozni: hiszen egyházainkban a lelki szolgákat nem az esperességi vagy kerületi hivatalnokok választják, hanem magok az egyházak. Igen, ez mind igaz. De a tapasztalás többhelyütt mégis azt mutatja, hogy az érintett választásoknál mégis leg-