Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-01-06 / 1. szám

Ez adja azon nézpontott, a melyből kell az egész költeményt tekintetni.— A képző művészet, nevezetesen az építészet, szobrászat, ötvösség, festészet, valamint a szólómüvészetböl az articulált és az inarticulált rész is, habár nem argumentomul hozom is fel, szinte az egyházban találta legfőbb pártolóját. Igy lévén a dolog, csuda-e, ha kopár jelenünkből a dicső, a tettdus múltra visszatekintve ezen fájdalmat rejtő végzetes mondattal „különös játéka a sorsnak" kezdettem meg értekezésemet; csuda lenne-e az, ha felgerjedt indulatomban megrónám azon férfiakat, kik, bár tehetségőkben állott a munkálkodás, még is ennyire engedék jutni egyházi irodalmunkat; sőt csuda lenne-e az is, ha terhes panaszokra fakadva kikelnék a sors ellen, hogy miért hagyja még most az embereket, midőn már jól feljött a nap dologtalanul a tétlenség ágyában heverni; csuda volna-e? De bocsánatot kérek hevességemért; megvallom akaratom ellen türtént az egész. Mert a fájdalmat elpalástolni nehéz, különösen midőn oly fájdalomról van szó, mely egy nagy hosszú századot sirat, csak nem teljesen elveszöt. Pedig mi magyarok igy vagyunk. Mert azon 60 évi pangás kezdetétől fogva, melyet világi irodalmunk most is könnnyez, a jelen időkig alig van valami nevezetesebb munka, mely a mult dicsőségéhez mérve valóban megállhatna. S ez annyival nehezebben esik nem csak nekem, hanem minden igazán vallásos magyarnak, mivel érzi, tudja, hogy egyházi irodalmunk nem csak a külföldi, de nemzeti saját világi irodalmunkkal, azon irodalommal, mely az említett két korszakban növendéke volt, sem mérközhetik. De legkülönösebben fájhat nekünk protestáns magyaroknak, hogy az az áldott vallás, mely külünösebben kétszer menté meg nemzetiségünket, — első izben a reformatiokor nyelvünknek újra élesztése által kiszorítván a latin nyelvet az egyházból, — másodízben a csak most nem rég mult patenses időben ugy azoban, hogy a kimutatott két pont közt lefolyt éveknek három századán keresztül sem sziint meg soha nemzetiségünkre jótékony befolyást gyakorolni, — hogy az a vallás, mely háromszázadon keresztül őrködött nemzetiségünk felett, ily pangó, ily elhagyatott állapotban van. Mert ha tekintem szent István királytól le a mai időkig a vallást, két igen nagyszerű momentumot látok benne reánk magyarokra vonatkozólag, a mely isteni hivatásunak bizonyítja nemzetünket egy részről tevőlegesen, más részről szenvedőlegesen , elfogadólag. Az első momentum kezdődik szent Istvántól s tart a törökök magyar országból lett kiveretéséig; s ez azon időt foglalja magában mikor a magyar védte a vallást, — a második momentum pedig kezdődvén a reformatioval tart korunkig; s ez, midőn a vallás védte és védi a magyart. Ez azon két hely s azon két mozzanat a tények ily állásában, mely bepillantást engedvén a jövőben Széchenyinek, nem tudom, sejtelemből-e vagy teljes tudalommal, de mindenesetre prófétai lélekkel mondott ezen szavaira „a magyar nem volt, hanem lesz" ráüti a hitelesség pecsétét. Mert hogy az okoskodást felfejtsem, ha a protestantismus eddigi elhagyatott állapotában nemzetiségünket az iszonyú nyomások dacára felbirta tartani, bizonyosan emelőleg fog arra hatni, ha a magyar szellem által felölelve, kiművelve leszen. Hogy ez pedig befog következni, bizonyos onnét, mert van a protestantismusban élet, van benne igyekezet. Hogy van benne élet, mutatja a nemzetiség feletti háromszázados őrködés; azt pedig, hogy nem hiányzik az igyekezet, bizonyítja azon mozgalom, mely csak nem régen kezdődve már több lapokat és folyó iratókat (Prot. Egyh, Isk. Lap. Lelki Kincstár, Sárospataki Füzetek, Debreceni Könyvtár sat.) valamint más majd 200 multunkat kutató munkákat hozott létre, melyek ép oly biztos zálogai egyházi és igy nemzeti életünk szebb jövéjének, mint volt a 18-dik század vége felé keletkezett szinte azon lapi és folyóirati munkásság (Ráth Mátyás által szerkesztett „Magyar Hírmondó;" Szacsvai Sándortól „Magyar Múzsa;" „Magyar Muzeum" Kazinczy Ferencz, Bacsányi János és Baróthi Szabó Dávid által; ilyen az „Orpheus" Kazinczytól; „Mindenes gyűjtemény" Péczelytől; „Sokféle" Sándor Istvántól; „Uj magyar Múzsa" Pánczéltól; „Urania" Kármán Józseftől), melyből nemzeti tudományos és költészeti sat. jelen életünk megszületett, megteremtetett. S hogy ennek változhatlanul igy kell lenni, nem is említve fel bizonyítékul azon jelenleg trónokat rázó és döntögető elvet, mely csak protestáns elv lehet, a minthogy III. Napoleon azt csakugyan az angoloktól is tanulta el, s a melyre nézve én neki csak az eszme kezelésében és abban, hogy elég bátorsága volt azt kimondani, tulajdonítok érdemet, de azért nem kis érdemet, — azon eszmére nézve, melynek teljes biztossággal állítom, hogy Eropában kezelésére a magyar nép is ugyancsak hivatva van, (ezt mutatja a hazánkon már eszmében a suezi földszoros felé keresztül vonuló vasút; országunk természeti fekvése, és népünknek igazi acél szívóssága, mely olyan mint a jó kard, bár mennyire elgörbítsék, hajtsák is, még is mindig vissza ugrik) — nem hozva fel, ismétlem, argumentamul a „népjog" nagyszerű elvét, melyet mi már 1848-ban, az olaszok még elébbb kimondtunk, s melyet az angolok és schveiziak már régtől fogva érvényesítettek, — nem csak a világesemények láncoló sorozatából, de az isteni állandó és változhatatlan bölcseség és igazságból is megbizonyítom, kimondván határozottan, — minthogy nem jött el még nálunk a szellemi művelődésnek azon teljessége, melyet Isten a reformationak hazánkban megfoganatositásával célozott, — s minthogy a bevégzetlenség az Isten tökéletességének fogalmával homlokegyenest ellenkezik: — „el kell jőni azon időnek, a midőn köztünk is a tökéletlen tökéletes, és a kitűzött, de még el nem ért cél elérve, megnyerve lesz. De talán nagyon is eltértünk célunktól, midőn hoszszura nyújtott kézzel a mult és jövőben markolázva, a tán jobban vizsgálatra méltatni kellett volna jelent elmeilőztük. Nem, mert a jelent mindenki ismerve, ugy hiszem arra a puszta hivatkozás is elégséges, annyival is inkább,