Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-01 / 35. szám

;Károly €s.kfcir.í'öécsi tanár úrra szinte 1 szavazat esett — egy sz.av.azat — formahiány miatt figyelembe nem védetvén. {Főtisztelendő érdemkoszorus Sztromszky Ferenc ur ^visszavonulása által megürült dunáninneni kerület superántendensi méltóságra tehát, még pedig tetemes szavazatlöbbséggel, Gedvly Lajos ur ö fŐtisztelendösége választatott *aiegs szives éljenzések követték e választást. Komor elkeseredés tölté el a jelenlevők kebelét, midőn tapasztalták, hogy a nyitrai esperesség 3, a trencséiiyi.e^p. 4, a.turóci esp. 3 és az árvái esp. szinte 3 egyházai, nem vönek részt e választásnál, sőt, hogy még az nem is bizonyos, váljon ezen egyházak az üdvtelen pátens terét e'lha^yák-e .véglegesen vagy pedig nem ? minek következtében .indillatva érzé magát az árvái esperesség küldöttje a résat i«erai vevő egyházak felelősségre vonását kérelmezni:; ez azonban ad oeconomiarn domesticam tartozónak italiüLtatván az esperességi gyűlések előleges- megvitatására utaltatott. Helyesnek találjuk azon nem szavazó 13 egyház névsorát itt tudatni, milyenek : a hlubokai, ó-turai és turólűkai, póh-ói, zárjeosi, lázi és szűlyói, háji, szucsáni és turáni; végre jászenói, isztebari és zsaskói egyházak, s ezek élén azon férfiakat látjuk, kikkel az evangélika egyház, nem régen ezelőtt, ,mint valódi védőivel, mint az Isten igéje és a protestantismus magasztos szellemének példás terjesztőivel méltán dicsekedhetett. — Az a tizenhármas, hajh az a szerencsétlen tizenhármas, nemcsak az aradi vértanukra fogja emlékeztetni a magyar nemzetet, hanem az erők erejével előidézheti egyházi szakadás rémképét is ábrázolandja az minden ősei tanához buzgón ragaszkodó e kerületbeli protestáns szivében. Példát nem mutat fel egyházunk története, hogy életkérdéseinknél nem lettünk volna mindig egy nézetüek. Az 1790 — 1 -ki vallási t. c. hozatalát követett zsinat alkalmával megpendittetett ugyan Perlaky Dávid komáromi lelkész által a „copraesesség" eszméje, úgymint a világiaknak az egyházra nézve káros következményeket eredményező befolyását korlátolandó óvszer, de ez autonomiánk feláldozását nem igényelte s szakadáshoz sem vezetett, mert csakhamar bebizonyult, hogy nem egyéb az indítvány , mint az indítványozó hierarchicus törekvéseinek kifakadása, és a bölcs Szinovitz superint. intésén : ,,Honoretur arbor, cujus nos umbra tuetur!" — tökéletes hajótörést szenvedett Perlaky javaslata oly annyira, hogy erösbnek érzé magát az egyház most, mint azelőtt. Csak a szerencsétlen legújabb események fenyegetik a szakadás bélyegével egyházi történetünk lapjait. Midőn ugyanis az 1849-ki vésznapok után muszka hatalom részéről az osztrák soldatesca sáfárkodására bízatott hazánk alkotmányossága, megszülemlett az uralkodó kórláz dühében ama szerencsétlen elv; a protestáns egyházat is, mely mint olyan soha mitsem vétett, sőt mint erkölcsi testület nem is vétkezhetett, büuhödésre kárhoztatni. Ez eszmén alapulnak Haynau teljhatalmú parancsnok rendeletei, a törvényesen választott superintendensek, felügyelök s más egyházi hivatalnokok állomásaiktóli hallatlan fosztogatása és a protestáns szellemmel homlokegyenest ellentétben álló cs. kir. administratorok kinevezése; — az iskolák egyháztóli szándékolt elszakítása, az egyházi gyűlések hatáskörének megnyirbálása s más szívszaggató intézkedések létrehozatala. Es mind ez még csak előzője volt a készülőben levő nagyobb vésznek , melynek fellegei sötéten nehezülve feküsznek maiglan elhagyatott egyházunk felett. A tizéves lélekölő gyakorlat után ugy látszott, mintha a vallási buzgalom és az egyház szent ügyéérti áldozatkészség, ha nem is kiveszett, legalább eltompult volna a magyarhoni protestáns egyház hivei között — és a minden szabadabb érzést s mozdulatot kárhoztató hatalom megjöttnek gondolá az időt, hogy ez egyházat szellemi rugékonyságától megfoszthassa, s 1859. sept. 2-ki m. rendeletével,melynél fogva autonómiájával bíbelődni nem kellend többé, s egyéb gondja, mint a hierarchia hálójának türelmes viselése, nem leend, azt boldogítsa. A lelkiismeret szabadságának, melyből mint elődeink drága vérén vásárlott, elidegenithetlen és csak hübérként átvett, unokáink tulajdonát képező örökségből egy talpalatnyit elengedni jogosítva nem vagyunk, — elnyomására felhasznált eszközök elősorolása — felesleges — azok feljegyzése a történelem dolga; de hála az égnek, nem volt vesztésre kárhoztatva egyházunk tisztasága ! Nagy nehezen ugyan, de mégis sikerült a veszélyt elhárítani annyira, hogy maga az idézett m. rendeletet teremtő hatalom felett álló felség a korszellem, szenvedésen edzett erély- s buzgó lelkesedésnek engedve, felhagyott azon, az egyetemes egyház ellenszenvét s elrémülését előidéző parancs erőszakos keresztülvitelével, — s visszaadá a Haynau-féle kivételes állapot előtti törvényes állapotot, s vetélkedve siettek, majd az engedelmesség balértelmezése, majd az esperességekbeli látszólagos majoritás előtti hódolat, majd a kilátásba tett büntetésektöli félelemből—a rendeletet elfogadó egyházak az egyház autonomiája védszárnyai alá, — csak épen ama szerencsétlen tizenhárom egyház nem hallgatott az egyház egyetemlegessége szavára, — s őseink és önmagunk gyalázatára, csírázni látjuk a tettleges meghasonlás vészhozó magvát! Ugyanis elpártoltaknak kell tekintenünk e 13. egyházat, mert, a mint tapasztaltuk, sem az esperességi, sem a kerületi gyűléseknél, de magánál a superintendensválasztásnál sem vesz részt; — mert az illető felügyelői körleveleket, maga rendje s módja szerint nem közli; — mert a törvényes felügyelői méltóságot helyre nem állítja, és az egyház egyetemlegességének befolyása s helyeslése nélkül lelkipásztorainak adományozott hivatalok s méltóságok viselését tűri, — ezáltal pedig, miután egyházunk ilynemű hivatalokat „in partibus infidelium" nem ismer, — egyházi államunkban, államot alakit. Különben szerencsénkre kinyilatkoztathatjuk, hogy ezen eljárás nem az említett 13 egyház közönségének han-