Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-01 / 35. szám

érti 430 lap) : „Nem olyanok az én gondolataim, mint a ti gondolatitok, sem az én utaim, mint a ti utaitok (azt mondja az ur). mert mely igen távol az ég a földtől, oly igen távol vágynák az én utaim a ti utaitoktól, és az én gondolatim a ti gondolatitoktól." E nézetek s erősségek ellen nem akarok háborút inditni s Borbis urat helyesebb irányra téritni akarni= szerecsenyt mosni: de pár szó nélkül még sem ereszthetem el őket. Hogy a kath. clerus, megyei s főbb törvényszékek sok olyat tettek velünk s ellenünk, mit nem kellett volna, az tény. De hogy a kormány mennyire volt őszinte jóakarónk, ezt ennek nem a monarchia minden erejének egyesítését igénylő francia háborúk alatt kiadott rendeleteiből kell megítélnünk; de meg kell kérdeznünk az 1770-ben 1-sö Ferencnél, Metternich,Zichy, Kohárinál a protestánsok oly sok sérelméről panaszkodó,de csak gunymosolylyal találkozó Teleky s Balogh szellemét, ez mondaná meg: helyes-e a törvényes alapról a kegyelem karjaibarepülni.—Hogy azon súrlódások,melyek az egyháziak s világiak között kifejlődtek, igen károsak valának az egyházra : ki tagadhatná ? De csak egy a királytól függő commissio, vagy Kirchenrath volna hivatva annak orvoslására ? Törvényhezi hü ragaszkodás jellemzi a magyar protest. egyházat, ez okozza, hogy mind az iskolákra, mind az egyház szervezésére vonatkozó kormányterveknek annyira ellenszegült, de korántsem valamely nemzetiségi ellenszegülési viszketeg. Hát önnek kedves Lipcséje s Szászországa miért ragadá ki a katholizált királyi család kezéből mindazon jogot, melyet az elébb a protest. egyházra gyakorolt? szinte az egyház érdekének a nemzeti törekvésekérti feláldozása szülte ezt? Hát a sléziai buzgó lutheránusokat, Guerickét s a többeket szinte a magyarisch-politisch-nationale Bestrebung ragadta meg, midőn a porosz kormány egyházra vonatkozó intézkedéseinek oly lelkesült állhatatossággal szegülének ellenébe? Az idézett levele a ministeriumnak a n.-kőrösi egyházhoz maga eléggé kimutathatná a magyar protest. egyház ellenszegülésének legtisztább forrását. Igen 1851-ben csak kevésbbé sérté autonómiánkat az Entwurf, 52-ben már jobban s hat hét múlva teljesen megszüntette; — igy volt szinte a német nyelv is; eleinte egy rangban volt más tanítandó nyelvvel, 1853-ban már különösben ajánltatott,—1860-ban pedig minden gymnasium, sőt idővel a szegedi tanyaiiskoláknak is tannyelvéül nyilváníttatott volna. Ezek riasztának vissza a kormánytervektől, ezek kényszeritének, hogy tovább is tűrjük egyházunknak általunk is eléggé ismert rendetlenségeit, hiányait s iskoláinknak, — melyek javítását már 179°/i-ben kimondá az országgyűlés — némi hátramaradásait. Hogy egyébiránt oly temérdek hiány sem egyházaink, sem iskoláinkban nem volt, mint szerző állítja, p. o. a luth. presbyteriumokrol, kálvinista papmarasztás stb. mondanom is felesleges. — Valamint téved s felette nevetségesnek tűnik fel előttem szerző, midőn azon rationalis predikátiók, a világiak kegyeletlensége, egyház iránti közömbössége forrásául egyrészt a magyarizáló törekvéeket, másrészt az Entwurf- s Patens-hiányt tekinti. Németországon csak nem a magyarisrnus dühöngött ? egyházszervezésben sem volt hiány? és mégis ott érte el tetőpontját a rationalismus s vallás iránti közömbösség. A mi továbbá Magyarország vallásosságát illeti: íít megint nem érthetekegyet szerzővel. Igaz, hogy apáink vallásossága csökkent, vagy talán csökkenni látszott, de azért koránsem vagyunk annyira elsülyedve a vallástalanságban — kivált más nemzetekhez viszonyítva, — mint szerző gondolja. Fájdalom, igaz, hogy templomaink nem oly zsúfoltak, mint lehetnének, s a legszomorúbb szívvel néztem én is, én, ki szinte elég jól ismerem azon boldogító nyugalmat és érzelmet, melytől egy vallásos kebel egy buzgó nyilvános istenitiszteleten elárad, — hogy épen uraink vagy nemeseink — szerző szerint — legkevésbbé gyakorlói az ur házának, s volt idő, midőn e tapasztalt egyháziatlanság csaknem kétségbe ejte egyházunk jövője felöl. Most azonban más szemüvegen látom ezt is. Nem kárhoztatnom ugyan legkevésbbé sem lehet e hidegséget, egyháziatlanságot, — de ha forrását megleltük, némileg megvigasztaltatunk, s megszűnését remélhetjük. Mindennek főforrása ugyanis mi ön szerint mind szerintem az, hogy a ker. vallás és egyház — mely 1800 évig úrnője, királynéja volt a keresztyénségnek — ujabb időkben szolgáló szerepére aljasittatott. Szolgáló lett — de nem a nemzetiségi törekvések szolgálója — mint ön mondja, — hanem az államoké. Ismeri ön a sz. szövetséget ? Ismeri Ön Európa államegyházainak 1817 ótai történetét ? Ismerje fel ezekben ezen szerencsétlen egyháziatlan irány forrását. Ellenségeink 300-dos üldözései között megőriztük vallási s egyházhozi buzgóságunkat, de a legmagasb állású jó barátink ellen néhány évtizedig sem valánk képesek. Krisztus számtalanszor szembeszállt a főpapokkal, lerántá arcukról a kegyesség álarcát, és semmiféle tekintély az igazság szavát nála meg nem némitá : ujabb időkben Európa legtöbb országában, egyházában csak azok lehettek Krisztus szolgáivá apostolaivá, kik azt tanították, ugy éreztek, mint a főpapok, — főpapokká pedig legtöbb helyen olyak emeltettek, kik ugy tanítottak, mint az állam érdeke kívánta. Jól mondja ön, hogy a leendő egyházhivatalnoknak nem nézték hitét, buzgóságát, készültségét (de még magyarságát sem ám), hanem csak jóérzelmüségét. A templom alig nevezhető Isten házának, hanem inkább államhivatalteremnek, hol a fényes csillogó államhivatalnokok megjelennek ex olfo, hogy a vallásosságot s egyháziasságot a nép előtt színleljék, mutassák, a nép pedig megjelen, hogy ezeket nézze, hogy megtudja, hogy mit? miért ? vagy kiért kell neki imádkozni ? stb. És ha a felvilágosult szabad állású osztály nem tolakodik az egyházba, lehet-e csodálni ? Nem! csak sajnálkozni, hogy igy vagyunk. Tegyétek teljesen szabaddá s függetlenné az egyházat, ismét lesz egyháziasság, — és ez szolgál nekem vigaszul. És hogy mi magyarok koránsem vagyunk oly hűtlen gyermekei Krisztusnak, mutatja történetünk, mutatja jellemünk. Ha ritkán keresik is fel némelyek közülünk az Urat házában, de felkeresik annál gyakrabban a Getsemánéban s követik a Golgothára. Ki számlálhatná meg azon véres verejtékcseppe-64