Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-14 / 28. szám

nak a gyülekezetet belső buzgósággal szerető lelkipásztorban. És ezt tapasztalatból mondhatom. Mert láttam, miként teremtett a buzgóság a semmiből templomtetöt, tornyot, orgonát, órát, a kisded és nagyrészben urasági cselédekből, átalában pedig szegény gubás szántóvetÖkből alakult gyülekezetben; de az a buzgóság, melyet nem a lelkész szép szavakba öltöztetett ébresztő szónoklata, hanem a pap példás áldozatban előmenetele serkentett és ápolt a hallgatókban. Bizony ! ha csak azt mondja a pap : előre ! S maga hátul maradni kénytelen, az ékesszólásnak szívet felélesztésre s velőket megoszlatásra számított hangjait leszavazzák az ezerféle szükségek emlegetésével és az egyszerű nincsennel. A mi e kifejezést illeti : „a lelkipásztor jelenlététől nem függ — mint mondja amaz ismeretlen cikkiró — a nép erkölcsisége" az tagad hatlan. Csak befolyást gyakorolhat arra; de tőle nem is függhet, mert ugy felelősséget kellene követelni az államnak vagy bárkinek is a lelkésztől. A felelősséget pedig egy pap sem vállalná magára józan észszel. És a lelkész munkásságának mérlegéül ezért nem is tekinti senki a világon az erkölcsök hanyatlását, vagy emelkedését; hanem igenis az egyház belbékéjét s ügyeinek teljes rendbentartását és a virágzását eszközlő kormányzatot. Mondhatni, csaknem abban határozódik áldásos működése a lelkipásztornak, ha ö mint lelki atya, a nagy háznép az egyház körében család-apai tekintélylyel és szeretettel hivatásának betöltésére birhat kit-kit, ha teheti, hogy mindenek igyekezete egy közös célban, a társaság boldogitásában öszpontosuljon, — ha az embereket az élettel annyira, mennyire kibékléteti. Keresztyénieden elvnek nyilvánittatik Sz. K. ur által, „hogy a mit valaki az életben nem talál jónak, s kielégítőnek, azt a helyett, hogy javítani akarná, eldobni törekszik. Én ebben nem látok keresztyénietlenséget, ha valaki a célravezetőbbért elveti a roszat; ha szakadozott s elavult húrjait hangszerének, a helyett, hogy toldozgatná, ujakkal cseréli, nem rovom bűnül a művésznek, mint nem kárhoztatom ismeretlen cikkírót azért, hogy a lelkész és hivei közt tökéletes harmóniát állítson elő, az elévült intézmények helyett, újban a tagosítás eszméjének megtestesitésében helyheti a célhozjutás eszközét. Mert hiszen, az a lehetetlenséggel határos, hogy híveink nagyobb terheltetésével javítsunk sorsunkon; a talán valaha létre jöhető Domestica áldásában pedig egy század is letelhetik, mig valaki szükséges összegig részesülhet. Most az a kérdés, miként segítsünk a jelen helyzeten ? — Nincs biztosabb s hatályosabb mód a tagosításnál. És ha Sz. K. ur oly nagyon fájlalja az önálló nyomorult egyházak számának kevesbedését: az a jövőben nagyszerű segedelmeket osztogató Domestica ismét lábra állithatja az elesendő kis egyházakat. Az ismeretlen cikkírót a lelkipásztorság hivatása felöl zavart fogalmunak is nevezi Sz. K. ur s emlegeti épen akkor a Jézus és apostolok példáját, s állítja, hogy tisztázván eszméit, nem tekintené az egyház terhének az egyház szolgáját . . . Bátor vagyok kérdeni Sz. K. urat, miért nem indítványozza már egyúttal a charták, vagy dijlevelek megsemmisítését? Hiszen az apostoloknak sem nyújtottak kezükbe chartát! hanem kevéssel megelégedésükben várták a kegyes hívőktől, hogy napról-napra kenyerükkel megkínálják. És ha Sz. K. ur oly lelkesen hivatkozik a Jézus és tanítványai példájára a lelkészfizetés kérdésénél: legalább személyére nézve miért nem mond le az egyháza által nem kisebbíthető, és igy a nép nevében elöljárói által megajánlani kénytetett dijról szóló levélnek kötvény erejű jogáról ? hogy meggyőződhetnék a felöl, miszerint azon híveknek nagy része, kikről felteszi, hogy terhökként nem tekintik, a papbérrel ezer örömmel el fognának maradni. És én ajánlanám kétlett vallásos buzgóságának megbizonyitása végett, hogy az elfoglalni szándéklott (hir szerint) pesti professorság fejében járuló 1000 forintot is adná p. o. rongyos templomtetönk újítására, és én merem biztatni azon kilátással, hogy akár nt. Török Pál, akár nt. Dr. Ballagi Mór ur nagytiszteletü s messze kiterjedő befolyásukkal coquia-adásra fogják birni, számára a pesti nemes keblű prot. hilfeleket; sőt föl merem tenni azt is, hogy felekezetünk hitsorsosi közül a kereskedők, ha avulni látandják ruháit, hébekorba egy-két röf posztóval meg fogják örvendeztetni s igy szépecskén apostoli követésreméltó egyszerűségben meg fog élhetni, s elhitetheti velünk, papokkal, hogy nemcsak szájjal, de valóban is szegény tud lenni, mire paptársait apostoli tűzzel utalja. Feltételezi, sőt erősen hiszi — mert tapasztalatra hivatkozik — Sz. K, ur azt is, hogy a kis falvak jobban ragaszkodnak önállásukhoz, mintsem legkisebb kedvet is mutatnának a tagosításra. Én szinte tapasztalatból állithatom, hogy szívesen megegyezik a kis egyház népe a tagosításba, csak zsebének előnyére köttessék a szerződvény a commassáláskor. — Igyekeznek a leányegyházak áldozattal és erőmegfeszitéssel azon, hogy saját lelkészük legyen? Igen! — felette kevés kivétellel — az anyaegyházzal közterhek fölötti folytonos versengés, vagy a materbeli paptól máskép meg nem szabadulás miatt, vagy a választásoknál az anyaegyház többsége következtében a leányegyház nem tetszésére választott pap mellőzése végett, vagy legjobb esetben a keresztelés, esketés kényelméért. És igy nagy részben csak ábránd az, hogy a Ielkésztelen egyházak valami tiszta forrásból, vagy épen a Jézus evangyéliomából meritnék önállásra törekvő vágyaikat. S hol lelkészet alapul is, egyeseknek — kik egy vagy más tekintetben sértve érzik magukat — bujtogatása szüli a szakadást. Én a helyett, hogy a leányegyházak anyává lételének Sz. K. úrral örvendeznék, azt valóban fájlalom és a szó teljes értelmébeni megszeplösitésnek tekintem. Az anyaegyházaktóli elszakadozás szerintem oly szeretetlenségi és férkezhetlenségi bűnt föltételez, milyenben lélekzenek a külön családokra eloszló házak, melyeknek tagjai együtt élve és munkálkodva erősek, vagyonosak valának, szétmenve pedig tengő nyomorultak, lézengő koldusok. Nem tagadom mindamellett, hogy szép volna, ha bárhol is, akár egy-két emberért templomot s ahhoz egyházi szolgát tarthatnánk, de hogy ezt elérhessük: vessünk