Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-07 / 27. szám

ember sem tud deákul!" stb. Mintha világos fogalma volna még a pórnak is arról, milly kincse rejlik a magyar nemzetnek deák nyelvben. (Folyt, köv.) BELFÖLD. BARSI EGYHÁZMEGYÉBŐL. Vannak az életnek olyan pillanatai, melyekben a vallásosan mivelt ember ajkairól önként száll fel e fohász : Uram légy segitöm! Ezen fohász rebegése között ültem legközelebb kocsira, hogy az ölelő szülei karok között a forró „Isten hozott" üdvözlő szavakban földi mennyet találhassak lelkem felével. Utam virágokkal himzett rétke zöld bársonyán kigyódzott, — majd átláthatlan gabona hullámaiba tünt a messzi láthatáron, mint folyam tenger öblébe. Minden perc uj örömet, uj reményt költött Ikeblemben a jövőre. Ugy tetszett, mintha éhező ezrek sóhaja szállott volna felettem ég felé a kalászokat lengető szellő szárnyain; mintha a gabona hullámfodrain át már is az arató éneke — 185. dics. —hangzanék felém azért, hogy a szántóvető reménye, zöld és zsengés veteménye szépen felnőtt; emésztő sáskák tábora, ömlő zápor, jég és dara azt el nem pusztította. Azonban mily rövid életű az öröm, a remény csillaga mily hamar homály ködébe enyészik : soha fájóbb szívvel nem tapasztaltam. Ott, hol 1849-ben egy atyának gyermeke véres harcot vitt egymás ellen, N.-Salló tágas rónája felett jun. 1. a feltolult fellegek kebele mennydörgés harsány zűgási között jégözönt bocsáta alá, s a gyakori égésben elszegényült nép kezében eltörte a kenyér botját. Puszta örömtelen a táj. A tojásnagyságu jég mindent végkép megsemmitett, intésül sokaknak, hogy terjeszszék a biztosítás országát. Ezt látva, elborult lelkem, s mig egy részről részvét könycsepjei ragyogtak szemeimben, más részről, kár nélkül menvén el Isten ítélete falum határa felett, Sámuellel felkiáltottam: mindeddig segítséggel volt nekünk az ur; áldott legyen szent neve! De még el sem viharzott lelkem egén a bánat fellege, már hasadékain az öröm napjának sugarai ragyogtak át. A n.-ölvedi ref. egyház érdemes tagja — egyszerű földmives — Nagy Fazekas András kitűnő munkás szeretetének hallása elűzte lelkem borúit. Ugyanis a nevezett egyháztag nemes lelke sugallatát követve, hogy neve s emléke soha meg ne halljon, 327 uj forintba került 275 fontos harangot, ily felírással: „Öntette Nagy FAZEKAS ANDRÁS maga saját költségén, Öreg Csomor János eszközlése által, akkori lelkész Kulifai Sándor. Öntötte Walser Ferenc Pesten 1861" — adományozott az egyháznak, hogy érc nyelve hirdesse: e példát a ki köyeti, jutalmát Istentől veszi. Vegye is el a nemes lélek Istentől méltó jutalmát. Ezen Isten dicsőségére tett jó adomány mig egy részről örömben ringat minden jámbor keresztyént, hogy a buzgóság, hitélet, áldozó szeretet lángja nem aludt ki népünk szivéből; más részről megérdemli, hogy e becses lapok hasábjain is követendő példakép feljegyeztessék. íme egy rövid három órai utazás alatt ily gyorsan űzték egymást keblemben az öröm és bánat érzései mint őszi napon a terjengő ködoszlopok. Igy történik ez kevés kivétellel egész életünkben. Vajha szenvedésünk siralma fordnlna immár örömre, hogy áldott Kanaánunk virányain jólét, boldogság virágzanék annyi hányatás után s utcáinkon öröm, szeretet, egyetértés egymást csókolva ölelgetnék! Molnár Sámuel, ref. lelkész. (SOMOGY) VÉSSE, jun. 18-kán 1861. (Imola- és sírbolt felszentelés s egyházmegyei gyűlés Faiszon). Folyó hó 5-érevolt egyházmegyénk összehíva nagytiszt. Pongrácz Ferenc esperes ur által Faiszra, egy kis imola és sírbolt felszentelésére és az istenitisztelet befejezése után tartandó esperességi gyűlésre. De alig hogy vettük e hivatalos tudósítást, néhány nap múlva egy másik követte azt, melyben nagytiszt, esperes urunk tudtára adja egyházmegyéjének, hogy az imola felszentelése s az esperességi gyűlés megtartása Faiszon, nem f. hó 5-kén, hanem 6-kán leend, mert e hó 5-kén a b.-somogyi helv. hitv. egyházmegye N.-Bajomban Teleky- gyászünnepet fog tartani, a hol megjelenni, tartsa mindenki hazafiúi kötelességének. És ini sok százakkal együtt megjelentünk a nagy ünnepélyen, a hol is egybegyűlve láttuk megyénk nagyszámú fiait és leányait, közkedvességü főispánunkat, mindkét alispánt és több alkotmányos tisztviselőket. A veszteséget, a fájdalmat, melyet a nagy halott miatt mindnyájan érzünk, hiven tolmácsolta szép beszédében nagytiszt. Kacsóh Lajos ref. esperes. A gyászünnepet, mely féltizenkettőkor végződött, a vendéglőben nagy közebéd követte. Vége levén N.-Bajomban az ünnepélynek, Faisznak indultunk, hol reánk másnap kétszeres ünnepély várakozott. A tiszteletre méltó gazdag házi ur, T. Kund Vincze egyházmegyei felügyelő, ki a mult évben meghivta saját lakához az esperességet gyűlésre, a legnagyobb magyar vendégszeretettel fogadott minket, s azokat, kik még az nap, vagy más nap, mint a gyülekezetek képviselői jöttek, fényes házában. De nem csak a gyülekezetek képviselői iránt tanúsított oly nagy szívességet, hanem mindazok iránt, kik e napon akár a közelből, akár a távolból nála megjelentek, mindegyik iránt oly leereszkedő volt, hogy igazi őszinte szívességében senki nem kételkedhetett. Elérkezett jun. 6-dika, melyet egyházmegyénk örömnapjának nevezhetek. Igen, örömnapjának, mert azon a vidéken, Faisz táján, vannak ugyan elszórva lutheránusok, kiknek nem volt saját vallásuk szerinti imaházuk sem, a fentnevezett napig a legközelebbi templom e vidékhez 4—5 órányi távolságban van.