Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-07 / 27. szám

osztályaiban változók, a középtanoda két felső osztályában — ha lehető — állandók. A változó tanítókat, segédtanári cimmel, választják a hit- és jogtant végzett ifjakból, s szigorlattétel után erősítik meg hivatalukban, működésük rendesen egy évre terjed, de ha ügyesek, meghagyhatok két évre is. — Az olyan szakmákra, melyek speciális képzettséget igényelnek, ha az iskola vagyoni állása megengedi, állandó tanárokat óhajtanak. — A köztanitók mellett magántanítókat is alkalmaznak, úgynevezett privátán. A változó tanitó évi fizetése maximuma 300 uj ft., az akademitáké 400—500 uj forint, a magántanító évi dijja minimuma négy uj forint. Nézetem szerint ez már a Szervezeti javaslat Achilles-sarka. — A szép és ügyes tervezet e pont miatt fog hajótörést szenvedni. — Ebből az egészből, egyenesen kimondom, nem lesz egyéb névszerinti iskolánál, mely örökösen ki lesz téve a szélvész hányattatásának; ez nem lehet egyéb iskolai nyomornál. — Ha kétségbe nem vonom is, hogy helylyel, közzel ezen promovendus s ambulans tanítók között fog akadni egy-egy köszörületlen gyémánt, de jövendölői képesség affectálása nélkül bátran kimondhatom, hogy az ily ifjak, habár minden kritikát kiálló tanitói szigorlatot adnának is, legjobb akarat mellett sem képesek, amaz elébe irott szép és valóban mindenki bírálatát kiálló tervet reálizálni. — Nem egy-két év kell arra, hogy akárki is képes legyen annyi tanitói gyakorlottságra szert tenni, hogy tanítása sikerét biztosítani tudja; — hátha még azt hozzá veszszük, hogy az emberi természet közös tulajdonánál fogva minden ilyen változó tanitó inkább a látszatra, a község előtti csillogásra dolgozik, mint a valódi mélységre törekvésre: nem nehéz kimondani, hogy az ily eljárás semmire nem vezérel. — El még ma is némely öreg úrban a régi jó időkben beszitt ama, rózsaszínben fel-feltünedezö kegyeletes emlékezet, hogy mikor ö diák, vagy épen classis praeceptor volt, mily szépen leheteti egy-egy osztályt eltanitani egy absolutus theologusnak, ki akkor azt hitte magáról s tán még ma is hiszi, hogy minden tudományt kanállal evett meg, — s ha akkor lehetett, miért ne lehetne még ma is? Ezen boldogító szép hitét senkinek megzavarni nem szeretem, azonban figyelmeztetem, hogy emlékezzünk vissza két fontos dologra — egyikre: hogy akkori tantárgya kizárólag a latin volt, — tehát ne csalja meg magát, mert ö akkor szaktanító volt öntudatlanul is, a latin nyelv szaktanára, mert a többi, miket tanított, mondhatnók triviális nyelven : lirom-lárom volt csak ; a másikra : gondoljunk •vissza a múltba s ne szégyeneljük megvallani, hogy a latin nyelv tudásán kivül az akkori növendékekkel nem igen dicsekedhettünk, hogy valami általános ismerettel birtak volna e tanítás nyomán, azt pedig határozottan kimondhatjuk, hogy a lelkitehetségek alapos kifejtésére semmi gondot nem fordítottunk ex professo, hanem egész tanítási rendszerünk a szó teljes értelmében mechanismus volt s fejlett értelmes ember, hogy classicai nyelven fejezzem ki magamat: natura ipsa, mentis viribus excitatus et quasi divino quodam spiritu inflatus; de nem a mi nevelési rendszerünk következtében. Ha tehát iskoláinkat újra ezen korra kárhoztatjuk, nem kevesebbet teszünk, mint ha a politikai vagy az egyházi téren minden erővel vissza akarnók az emberi gondolkodásmódot a középkori észjárásra kényszeríteni, — vagy elő akarnók idézni a klastromi iskolákat. — Ez, uraim, lehetetlenség, nincs az az absolut hatalom, habár a világ ágyúival jő is az emberiség ellen, hogy ezt végrehajthassa. — De nincs egyúttal az a jó akarat sem, nem hogy egyes emberben, de még kevésbé testületben, melynél fogva egy évre választott theologus vagy jogász végzett tanuló, nem mondom a kor mostani igényeinek , hanem csupán az előttünk álló szép feladatú terv sikeresitésének meg tudna felelni. Hagyjunk fel ezen zsugoriskodással, uraim, és pár száz forintért, avagy azon szép reményért, hogy az ilyen ifjak majd, hogy fognak pap korukban hatni a kezök alatti gyülekezetekre, mily jól fogják ezek vezetni a falusi iskolákat, mondom, ily hiu reményekért, ne tegyük ki folytonos experimentumnak a jövő szegény nemzedéket, ne rontsuk el magunk az állam legbiztosabb alapját, jövőjét egy kis semmit nem fizető tanitói praxisért! Uraim, lelkiismeretes és főbenjáró, nagyon meghányni-vetni való dolog ez, nem játék ! — Gondolják meg az urak, hogy most olyan erkölcsi és szellemi vagyonról rendelkeznek, melynek csak gondjai az önökéi, de ehhez dologi joguk nincs; ez a jövő tulajdona, melyet könnyelműen elpazarolni nem szabad. Ugyan ki hiszi azt el, hogy valaki magántanító létére négy uj forintért, ki ámíthatja magát azzal, hogy egy tanitó 300 —500 ftért valami nagy erőt fejtsen ki? Kifejt csak annyit, a mennyi szükséges arra, hogy meg ne pirongassák, — Ne felejtsük el: „Olcsó húsnak hig a leve." Azért, uraim, állandó tanítókat állítsunk legalább a középtanodákba, olyanokat, kit életfeladatokul tiizték ki a nevelés- és tanítás tudományát, és hagyjunk fel a kicsinykedéssel. 0 (Folyt. köv.). KÖNYVISMERTETÉS. Johann Pogners Verzeichniss über den Bau der evangelischen Kirche in Pressburg, von 1636. bis 1638.; und Johann Liebergotts Tagebuch von der Wegnahme der evangelischen Kirchen und Schulen im Jahre 1672. Mit urkundlichen Beilagen. Pressburg. 1861. In Commission bei Carl Friedrich Wigand. Pest, in Commission bei Carl Osterlamm. S-adrét. XVI. — 152 lap. Wigand pozsonyi nyomdájából, igen szép nyomással. A címzett könyvben a magyar protestáns egyháztörténelmi irodalom egy minden bizonynyal maradandó becsű müvei gazdagodott. Az 1—XVI lapokra terjedő igen jeles és tartalomdus