Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-01-20 / 3. szám

Minden napot közös éneklés kezd és végez be, — közös az étkézés is, az intézet tulajdonosának felügyelete és illetőleg elnöklete alatt. A napnak tetemes része van tanulásra forditva, a mit ha magános lecketanulás, külön hajlékokban, ha tanári előadás, — erre a célra elrendezett tanteremben töltenek el a növendékek. Estebéd után, a hamar kifáradó gyermeki türelem nem lesz igénybe véve a tanulás által, — s hogy még- se fekügyék le a gyermek röglön, idejét azonban hasznosan s kellemesen töltse el, — van egy nagyterjedelmü terem, hol a növendékek az esti órákban „kézmüvekkel" foglalkoznak. Könyvkötő asztalok, gyalupadok, — esztergályozó eszközök állnak itt sorban, — s a munkás kis sereg, hangyabolyként sürög forog, — mert alig van gyermek, kit az ily, szabadon választott munka, — ne gyönyörködtetne. De még ez mind nem elég! Még e mellett vannak napok a testgyakorlat számára, — s hogy a testgyakorlat teljesen élénkké, mulatságossá tétessék, — van egy egész kis fegyvertár, fa puskákkal és kardokkal, — ugysziiite teljes katonai készletekkel megrakva, — miket meghatározott napokon magukra öltenek a gyermekek, s katonásdit „játszva", erejük, kedvük, bátorságuk, jóllétük gyarapodik. Mikor azután elmúlt a hét, — a munka ideje, — s eljő a nyugalom napja, melynek reggele Istennek és a szent vallásnak van szentelve, — az egész héten át szakadatlanul munkás család — mert ilyenül tekinthető az egész növelde — összegyűl a növelde kis templomában, egy gyönyörű kis organa hangjai mellett zengi el énekeit, — s azután meghallgatja Sztoj ur prédikátióját. Minden holnapban csak egyszer megy az egész intézet a nagy templomba, — még pedig azon igen alapos okból, mert Némethonban az Isten tisztelet órákhosszat tartván, —a gyermeki türelem elfogyna,—kivált ezen szónoklatok mellett, melyek meglettekhez s nem gyermekekhez intézvék. A jutalom, mit egyes kitűnők kapnak, a többiek szeretete; — ezenkívül a három legjobb gymnasztikus neve minden vizsga alkalmával egy igen szépen kötött „Torna-könyvbe" iktattatik, fényirat utján eszközölt arcképükkel együtt. — Természetes dolog, — magasb büszkeséget nem érezett a velencei nobili sem, ha neve az aranykönyvbe jutott, mint e kis polgárok ily esetben. Uj év napján istenitisztelet után minden gyermek egy egy számot huz ki, még pedig azért, hogy előfordulandó születésnapján, az általa kihúzott számmal megjegyzett bibliai mondást kapja meg, mely mondat azután, az egész éven át jelmondatává válik. Elmenetekor minden tanuló egy egy lapot ir a pompás emlékkönyvbe, — melyet szinte a weimari nagyherceg ajándékozott az intézetnek. Lehetne még többet is irnom e valóban kedves tárgyról, — de idő és tér tovább — at intenek. Igen gyönyörködtem Jenában a német nép kegyeletességében. A néhány év előtt ünnepelt egyetemi jubileum alkalmával mindazon házakra hol nevezetes férfiak laktak egykor, — ezek nevei és ott laktuk ideje egyszerű bádog táblácskákon felfüggesztetett. Az illetők név vagy születés napján e nevek virágokkal ékesitetnek fel. E kegyeletnyilatkozat magában véve oly csekélybe kerül, — s mégis annyi szépség, annyi gyengédség van benne, — igen igen kedvesen tenné hazánk-páratlan lel— kességü ifjúsága, ha kegyeletét a nemzet és vallás nagyjai iránt, ilyszerüen kifejezni, el nem mulasztaná. S itt, talán félbe is szakasztanám e sorokat, — ha épen az „ifjuság"nak kedves hangzású neve nem kénytetne még néhánysort jegyezni e megelőzőkhöz. „Kinek sok adatott, attól sok kivánatatik" — mond az írás, — mit más szavakkal igy fejezhetünk ki: minél több jóban részesül valaki, — annál több kötelessége van. Nagyobb jót, tudományostéren működni kivánó ifjú, alig nyerhet, — mint ha világismeretet szerezhet, ha a külföldön töltheti tanulási idejének egy részét. E nyert jóban, kötelesség is van, — az egyház, a haza iránti kötelesség. A haza ép, romlatlan honfiakat, az egyház ép, romlatlan keresztényeket vár belőlünk, s hogy e kettős kötelességnek eleget tehessünk, vigyáznunk és óvakodnunk kell, szeretett társaim! Legyen én nekem bocsánat, minden részről, hogy a külföldön tanulmányozó magyar ifjúsághoz néhány szót intézek. Távolról sem akar ez poedagog szellemű nyilatkozat lenni, — arra sem erőm, sem képességem, sem jogom, — hanem akar lenni e szó szives, baráti kérelem. Ugy tapasztalhattuk, s fájdalom gyakran keserűen — hogy azon honfiak, — kik a külföldet meglátogaták, rendesen két irányra, — két szélsőségre oszoltak. Egy rész annyira el volt ragadtatva a külföld által, — hogy otthonn többé jól sem érezé magát. Csekély, rosz volt minden, semmi sem volt oly szép, oly nagy mint külföldön, — s ha egyes kisérleteik. honn is hasonlót alkotni nem sükerültek; kedvüket veszték, világfájdalomba estek, örökké a külföld után sovárgók maradtak, — s hasznukat nem vette senki. — A másik rész közönyös maradt minden benyomás után, midőn visszatért, alig tudott valamivel többet mint előbb, — állomásra jutott, meg tett szépen mindent, mint a hogy száz év előtt tettek, — hanem hogy valami javítást, ujitást ügyekezett volna eszközölni, — arról szó sincs! Az ilyen munkásoknak ép oly kevéssé veszi hasznát az emberiség, mint a fenebbiekét. „Én vagyok az élet" — monda az üdvözítő, s nekünk az ő szent példája által, szinte az élet, a cselekvőség terére kell lépnünk, társaim ! Míg idekünn vagyunk, nem szabad elvesztenünk egyetlen pillantást, a nélkül, hogy hasznosra ne fordítsuk. Nekünk jegyeznünk, kutatnunk, szemlélnünk, tapasztalnunk kell, — s mindezt azért, hogy visszatérve egykor, a mennyire erőnk és hatáskörünk engedi, minden tapasztalt szépet és jót, mindenirányban, minden tekintetben léptessük életbe.