Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-01-20 / 3. szám
bodor gyümölcsfasor, mely az utak, söt ösvények két két oldalán mosolyog, — mosolyog a szó teljes értelmében — s mely fákon meglátszik, hogy sem rosz akarat nem sértegeti, sem gondatlanság el nem rontja őket, söt munkás gondos kéz ápolja fejlődésükben. Igen tudom,— hogy annak, ki érdekes és tartalom dús külföldi levelet akar irni, — figyelmét főleg „tények" feljegyzésére kell fordítani, még pedig oly tényekére, a mik levelének irányával egyezők. — S bár az, mit eddig irtam első pillanatra nem látszik egyébnek külső, — tán épen csak gazdászati, — szemlélődésnél, véleményem szerint még sem egészen ez; — mert e kül alak tanúságot tesz a nép lelkületérül, szorgalmáról, — s ugy hiszem alig fejezhetem ki jobban önön népünk erkölcsössége irányában legforróbb óhajomat — mintha azt mondom, Isten adná, hogy amaz édes szülő haza minden vidéke ép ily kert volna, mint e leirtam vidék—s volna annak minden tagja oly szorgalmas, mint szorgalmasoknak kell lenniölí ezen itt lakóknak, kiknek szorgalmáról fényesen tanúskodik maga ez eredmény. S mikor igy szemléltem e tájat, — mintegy önkénytelenül is összehasonlitgatám az elhagyottam földel, s csakhamar azon gondolotra jutottam, hogy otthonn valóban nincs mindenütt ennyi szép, ennyi jó mint itt, — pedig több lehetne! Földünk terrnöbb, népünk százszorta elmésebb, élénkebb lelkű, mint az itt lakó, — csak akarat és szorgalom kellene, s rövid idő alatt ép oly messze, vagy tán még messzebb is lehetnénk! A hol ily virágzó az anyagi állapot, ott a szükség nem lehet nagy, — s a hol szükség nincs—a gyakran ebből származó bün sem fordul elő ! A hol ily virágzó az anyagi állapot — ott szorgalomnak is kell lennie, a hol szorgalom van a jóban—ott nincs restség,—s a hol restség nincs, az erkölcsösség bizonnyal tisztább, mint a túnyaság hajlékaiban! A minden áldások atyja nyújtsa áldásul e jóllétet az édes otthonnak is! Az első hely, melyben huzamosb időt töltöttem az egyetemi városka, — Jena volt. — Apoldanál kiszállva, tengely hátán tettein meg az utat, — mely csekélységet azért emlitek meg, hogy elmondhassam, miszerint amaz egyszerű német pór, — a ki kocsis minőségben vitt, — útközben annyit beszélt a napoleoni időszakról, a jenai meg a lipcsei csatáról, — továbbá németország régibb koráról, — földművelésről, vallásról, hogy én bámultam ez egyszerű, — mondhatom bárgyű külsejű embert, — s ismét és ismét otthonn lebegett lelkem, — s úgy óhajtám, oly forrón, oly szent hévvel, — vajha a mi hazánkban is oly jól álljon a nép iskolák ügye, — mint e földön, — vajha a mi népünk szásszorta tehetségesb gyermekei is oly örömmel járjanak s tanuljanak a szellemiségnek s egyszersmind a jóságnak szentelt hajlékokban, — mint azok, kiknek egyszerű köréből ezen én vezetőm származott! Jenát — huzamosan ismertetni feleslegesnek tartom annyival inkább is, minthogy egyetemének szelleméről egyéneiről nem irhatok, olt létemkor az előadások még meg nem kezdetvén. Csupán néhány pont az, mit érintetlenül hagyni nem akarok. Az ujabb időben a külföld példájára, hazánkban is több magán íinövelde jött létre, — s a szülök, a nyilvános tanintézetek helyett, gyakran e növeldéket választák gyermekeik nevelésére. — Nincs helyén e tárgyról itt talán vitatkozni; a tény az, hogy valamint a gymnasiumok sem nyerék meg mindennütt az általános tetszést: ép ugy voltak ily magánnöveldék is, melyeknek jósága és célszerűsége ingyen sem volt oly kielégítő, mint minő kívánatos vala. — Néhol az önérdek ártott a közérdeknek, — máshol a tapintatlanságnak mutatkoztak káros következményei, harmadik helyen az erők nem valának elégségesek — szóval teljesen kielégítőt e nemben nem sokat láttunk eddigelé. Azon magánnöveldék közt, miket eddigelé ismerek, — okvetlenül a jénait tartom egyik legjobbnak. Ez intézet tulajdonosa Sztoj Volkmar, — ki a szó legteljesebb értelmében tudományosan képzett nevelő és ember. Intézetét, melyet tevékenysége, ügyessége, lelkesültsége s önzéstelensége virágzó állapotra juttatott, a weimari nagyhercegpártolja, — s képzelhető, hogy ily módon az előfordulható hiányok csakhamar orvosolva vannak. A növelde felvesz mind a humanisztikus, mind reálirányban haladni kívánó növendékeket, — a legalsóbb osztályoktól fogva, a legfelsőbbekig. A főfelügyeletet maga Sztoj ur viszi, — ki nyájassága által ép annyira megtudja nyerni növendékei * szivét. — mint erélyessége által, helyesen vezetni tanítványait. A figyelem igen ki van terjesztve mind a szellemi, mind az anyagi fejlődésre — s főgond van fordítva az erkölcsösségre. A főépület lépcsőzetén a mint a gyermek felmegy, önkénytelenül szemébe tün egy gipsz szobor, mely az oroszlánon ülő „Szerctef-Istent ábrázolja. Természetes, hogy a kérdezősködés éveiben levő gyermeknek figyelmét e tünemény ki nem kerülheti, — s ha kérdést tesz, — válaszul nyeri: hogy a szeretet az, a mely a legvadabbat is meghódítani képes. És a mint felebb megy a gyermek még egy lépcsőzettel — ott látja még szebb alakban az üdvözítőt, a ki szeretetre, jóságra inté az embereket, a ki szeretetből feláldozá magát az emberiségért! A gyermek, a növendék látja ezt is, — tudja, hogy amaz a pogány világ nézete, imez a kereszténység hite, — s igy mindjárt legelső beléptekor oly fogalmakkal ismerkedik meg, a mik vonzók, — s oly benyomásokat nyer, melyek egész életére hatással vannak! S valóban a szeretet elve uralkodik ez egész intézetben. Minden növendék, a legkisebbtől a legnagyobbig ,,teu nek szólítja az intézet tulajdonosát s tulajdonosnőjét, mintha honn volna, bizalmasan atyjának s annyjának körében ! Két roppant nagy teremben vannak a gyermekek háló helyei, — s valóban oly szépen, oly tisztán s gyönyörűen elrendezve, hogy az ember ide belépve — szeretne mégegyszer gyermekké lenni, — ha itt tölthetné el gyermekéveit.
