Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-01-20 / 3. szám
i : hasonlás felütvén fejét, a esengeri zsinaton (1557.) máimérges sárkánynyá nőtte ki magát, s átkos lehelletével a levegőt annyira megrontá, hogy később minden erőkodés és igyekezet mellett sem lehetett az egységet, a békét és szeretetet a két testvér prot. felekezet között felállítani. Mindenik megbocsátó József, de bűnét elismerő testvér egyik egyház sem akart lenni. S igy a helyett, hogy a testvériség, mint egyiptomi József és testvérei között, ismét helyreállott volna, lett egymás iránt lelketlen idegenkedés és gyűlölség; s ennek eredményéül az, hogy most már mindenik fél csak a maga két kezére szorulván, midőn mohó kézzel mindenik mindent a magáévá iparkodott tenni, a sokat markolással keveset szorított, — vagy hogy magyarán kimondjam: mindeniknek szeme, szája koppant. Az elszakadás ekképen megtörténvén tan, cultus és minden rétegeiben az egyháznak, mindenik fél igyekezett a különbséget minél élesebben, még a tornyok tetején is feltüntetni, s hideg megvetéssel néztek vala egymásra, egyik a másikat tévelygőnek kiáltván. Pedig mi Luther, Zwingli és Kálvin, hanem Krisztus a valaki? Azonban a két felekezet lutheri vagy kálvini pápaszemmel orrán nézve Krisztust, és tanulmányozván a bibliát, bármennyire igyekezett is a különbséget felállitani: az isteni gondviselés, nem tudom miért, azért-e, hogy az egykor létezett boldog egységnek fájó emlékét fentartsa,— vagy azért, hogy mindenik fél idővel kifújván duzzadó keblének haragját, felkiáltójelül: Egyesüljetek egyben, az énekekben megŐrzé, megtartá az egységet. S ezen ének-egység, dacára annak, hogy Zwinglinck a római cultust elsőben lerontani akaró törekvései ide hazánkba nemcsak eljutottak; de még pártolásra is találtak, habár nem általánosan is, — megmaradt egészen e század elejéig. Sőt a rokonság még most is meg van, miután a javított énekeskönyveknek mind a két részről a graduál szolgált kisebb-nagyobb mértékben alapul. De itt érzem, egy kissé meg kell állapodnunk, hogy homályos ne legyek. Tudjuk a reformátió történelméből a cultusra vonatkozólag, hogy Zwingli, — kinek, valamint Kálvinnak is az volt elve Luthernek belülről kifelé javítani törekvő elve ellenében, az egyházat illetőleg, hogy kívülről befelé kell megkezdeni a szervezést, azaz, először a cultus, az istentiszteleti szertartás, s a tudomány csak azután javítandó — practicus elvéhez túlságosan is, hüven a reformált templomokból nemcsak a képeket, mint veszedelmes külsőségeket és ellenkezőket a tizparancsolatlal, kiszóratta, hanem az orgonát, sőt még az éneklést is kitiltotta. Minek hazánkban azon következménye lön, hogy az ének nálunk is, mint szükségtelen cerimonia, a templomokból több gyülekezetek által kitiltatott, elégnek tartván a csupa boszédimádkozást és igehirdetést. Hogy ez nálunk megtörtént, de később természetesen, mint Schveizban, itt is visszaállott, bizonyítékul szolgál azon ,.Magyar harmónia, azaz, auguslana és az helvetica confessio articulusinak egyező értelme, melyet Samaraeus János (volt halászi pap és püspök a körülötte levő egyházakban, lásd Bód. Magyar Athenás 235. lap, 1. Tóth Ferenc tul a dunai püspökök élete 100-dik lap, hol komáromi superintendensnek mondatik) superintendens ilyen okkal rendölt össze: hogy az artikulusokban fundamentomos ellenkezés nem lévén, az két confessiót követő atyafiak is az szeretet által egyesek legyenek (Pápán 1618)" cimíi könyvnek : „az ecclesiának imádságiról, éneklésiről és az imádságos órákról szóló" cikke, melyben a többek közt az éneklésről ez mondatik: ,,Igy köl az éneklést is az szent gyüleközetben megmérsékleni, a hol azzal élnek. Az Gergely pápától szöröztetett éneklésekben sok képtelen dolgok vadnak, ez okért méltán vettetett meg mi tőlünk és sok egyéb ecclésiáktól is. Ha vadnak oly ecclesiák, melyek az hitből származott és törvény szerint való imádságot megtartják, de semmi éneklések nincsen, nem köl azért őket kárhoztatni. Mert nincs minden ccclesiáknak az éneklésben való alkalmatosságok. És bizonyos dolog az régieknek bizonyságtételekből, hogy az mint az napkeleti ecclesiákban az énekléseknek szokása fölötte réghi volt, ugy az napnyugoti ecclesiák azt igen késén vették be." Ha több bizonyítékot nem tudnék is felhozni, ez is elég lenne a mondottam dolognak igazolására. Mert ha megnem történik, nem fogható meg, miért hozta volna fel e tényt épen azon könyvben, melynek a szeretet és testvériségre intés a célja a két prot. felekezet közt. De mivel felhozza, ebből azt kell következtetnünk, hogy az énekeknek némely egyházaklóli megvetése tény, a mely, habár nem igen nagy is, de mindenesetre szálka volt az énekek kedvelését Luthertől örökölt lutheránus testvéreink szemében. Igaz, hogy okadatolja azt, miért nem használják némely ekklésiák az énekeket ezzel: „nincsen minden ekklésiáknak az éneklésben való módjuk;" de ez nem bizonyít azért semmit, minthogy előtte és utána oly dolgokat hoz fel, melyek, mint rozsda a vasat, kiveszik formájából. Sőt némileg még helyeslőleg is szól az ének megvetés felöl, a mennyiben kimondja, hogy Gergely pápától szereztetett énekekben sok képtelen dolgok vannak, de meg az ének nem is oly régi a nyugoti egyházban, mint a keletiben stb. Hogy mikor keletkezhettek ez ügy miatt a versengések, azt pontossággal nem határozhatom meg, de az azonban tény, hogy már 1592-ben meg voltak. Kitűnik ez Gönczi Fabricius Györgynek ugyanazon évben kiadott graduálja élőbeszédéből, hol ez említtetik: „Vétenek azért ezek ellen azok, kik efféle istenidicséreteknek, avagy ellene szóllanak és szükséges voltát tagadják, avagy idegen nyelven énekelnek" stb, s az ezek után következő, bár magát s hiveit mentegető szavaiból: „mindezeket a keresztyén olvasóknak azért számláljuk elő, hogy ezekből megmutassuk az mi országunkban levő ecclésiáknak az istenitiszteleten való egyezését egyéb helyeken való ker. ecclésiákkal. Másodszor, hogy azoknak szájokat bedugjuk és hamis Ítéleteket megcáfoljuk, kik minket valami rendetleneknek állítanak az anyaszentegyházban való jó és hasznos rendtartásban."