Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-26 / 21. szám

KÖNYVISMERTETÉS. TÁJÉKOZÁS A BÖLCSÉSZET ÜGYÉBEN FENFORGÓ VITÁHOZ. Említettem volt egyik közelebbi cikkemben, hogy Brassai azzal kívánta bizonyságát adni philosophiai nagylelkűségének, — miszerint a Hegeli bölcsészet buktának folytonos állítása mellett, a rendszernek korunk gondolkozásmódjára hatott és ható befolyását készségesen elismeré; s befolyásának egy a Revue- des deux inondesból átvett rajzával kívánta polémiáját értékesíteni. Ezen rajznak elemzésére akarok most adott Ígéretemhez képest visszatérni; — mit tenni annyival is inkább szükségesnek tartok, mivel Brassai saját polémiája igen gyér anyagot szolgáltatott — mint a t. olvasó tapasztalhatta — épületes vitatkozásra. Ismerkedjünk meg hát legelsőben is e rajznak főbb vonásaival. ,,A hegelianismus az elmékben — ugy mond a Revue des deux mondes szemlésze — a dolgok folytonos haladása és a maga saját fejlése közben el van kopva. Azért mégis nem kevésbbé igaz az, hogy hagyott hátra bizonyos eszméket a világnak, melyeknek félő, hogy elfeledjük az eredetét épen azért, mivel a mai szellembe teljesen belé olvadvák" stb. „Van valami csudás paradoxon-szerűség a fogalmában egy oly eszmének, mely egyszersmind az eszme maga és a gondolkodó alany, egy oly világnak, mely egy syllogismushoz hasonlít, egy oly realitásnak, mely a leghitelesebb felfogással visszásán, az ideál visszatükrözése, képe, terménye." „Hegel a Spinozák fajtájából való, ama csudás emberekéből, kik azt tartják valónak, a mit mi látszónak, — látszónak, a mit mi egyedül valónak, kik erőlködés nélkül emelkednek, s baj nélkül mozognak oly körben, melynek más emberek hite szerint képtelen alakok és ködképek a lakói. — Merészen föllebbente (ö) az érzéki világ fátylát. Megismerte, hogy ha a világ érthető, az onnan van, hogy egyszersmind értő is; hogy ha mond valamit a világegyetem az embernek, az onnan van, hogy van valami közössége az emberrel; szóval, hogy az igazi, az első való nem az anyag, hanem az ész." „Ö megtanított minket a tényeket becsülni és érteni. Mi megtanultuk tőle a valóság (realitás) tekintélyét elismerni." „Ma nem vetjük a tényeket a személyes reflexió szeszélyei alá, nem huzzuk önkényesen meghatározott kategóriákra, hanem belé ülünk a valónak, melyet vizsgálunk, közösközepébe .... azonosítjuk magunkat a dolgokkal, hallgatjuk szózatukat .... engedjük, hogy vigyen minket a világegyetem bennséges törvényeinek kibonyolodása." „A mai tudós szeme előtt minden igaz, minden jó a maga helyén. Minden dolognak a helye teszi igazságát. Ennélfogva mindent megértünk, mivel mindent megengedünk. Kevésbbé bajlódunk azzal, a minek kell lenni, mint azzal, a mi van. A független morál roszul fér össze ezzel az engedékenységgel. — A jellemek hanyatlanak, mig az elmék szélesednek és hajlékonyodnak" stb. „Van még egy más elv, mely a mai szellemben gyökeret vert, s a melyet Hegelre nyomozhatni. Arról az elvről szólok, melynél fogva egy állítás nem igazabb, mint az ellentett állítás, és mindig ellenmondásban végződik, hogy aztán felsőbb kibékülésre emelkedjék .... Mit tesz ez ? Azt, hogy tény a nem elszigetelt, nem korlátolt, hanem határtalan, — hogy minden a világon érintkezik és összefonódik, határzódik és terjed . . . ." „Akarjuk-e tudni, miben különbözik mindenek felett a jelenkori társadalom az ezt megelőző időkétől ? — Kérdjétek attól a felfogástól, mely csak különbségeket lát ott, a hol eldődeink ellenkezéseket láttak. — Régen csak két ügyet ismertek a világon, az Istenét és ördögét; két tábort az emberek közt, a jókat és roszakat. — A tévelygés egészen imitt vala, az igazság egészen amott. — Ma már nincsenek reánk nézve sem tévelygés, sem igazság, más szavakat kell feltalálni. Seliolsem látunk egyebet, csak fokozatot és árnyalatokat." A mostani erényt ez egy szóba foglalhatni: türelmesség (tolerantia), azaz oly elmebeli állapot, melyet elődeink a gyengeség vagy árulás tetőzetének tartottak volna . . . ." „De Hegel még nem állott meg ennél ; nem érte meg az ellenmondás felállításával; az ö beszélte ellenmondás a haladás elve, s ez a haladás nemcsak fejlése a dolgoknak, hanem alapmivolta. Azaz, hogy semmi sem létez, vagy hogy a létezés csupa levés. A dolognak, a ténynek, csak futékony valósága van, oly valósága, mely szintúgy áll eltűnésünkben , mint megjelenésükben .... Alkalmatlan igazság az embernek, a ki az öt elnyelő végzetes folyamban szeretne egy megszegzett pontot lelni, egy pillanatig megállani, a dolgok hiúsága felöl magát elámiltatni. — De termékeny igazság a tudománynak .... Ez az elv csinál a történelemből tudományt, és minden tudományból történelmet. Ennél az elvnél fogva nincs már philosophia, hanem csak egymásután következő s egymást felváltásukban kiegészítő philosophiák . . . ." „A szép, az igaz, még az igazságos is örökösen lesznek; mindenha alkotódzásban vannak, mert nem egyebek, hanem maga az emberi ész, mely kibontakozva, magamagát találja fel s ismeri meg." Ezek képezik főbb vonásait ama rajznak, melyet én ismételve szellemdusnak, sok tekintetben találónak, szabatosnak, philosophiai felfogásról s a Hegelismussal való ismeretségről tanuskodónak készségesen elismerek; melyről viszont ki akarom mutatni, hogy több helyütt félreérti, s félremagyarázza a Hegelismust. Helyesen teszi e rajz szerzője a nevezett bölcsészet alapjává egy oly eszmének fogalmát, mely nemcsak gondolkodó alany, de egyszersmind maga az eszme; nemcsak subiectiv, hanem obiectiv léttel is; mert e fogalom más szóval semmi egyéb, mint épen az azonosság. Igenis ; az eszmei philosophiának az alapigazsága ez,