Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-03-24 / 12. szám

tottak, de jöttek volna még többen is hallgatni az Isten igéjét, ha férnek. Később a több vasárnapon szinte igy levén, most már egy sem szeretné a hivek közül az asztalra tétetni a gyertyát. — Egy hallgatóm mondja később: no tiszteletes uram, de már esketésnél égni kell majd, mint szintén a halottnál, gyertyának. Nem fog atyámfia, s nem engedtem gyújtani gyertyát, midőn egy törvénytelen házasságban élt párt megeskettettem; — a halott feletti gyertyára pedig szinte nemmel felelék, minek, mondám, kihamvadt élet felett égő gyertya! nincs annak ott helye, — a sötét takarón a sirontuli élet hitének kell világolni. S midőn igy készitgetém őket elöre^ s lelkem minden erejével nyesegettem a tévgondolkodást, az igaz hitnek töviseit, im egy halottunk lett, egy ág. hitv. gyógyszerészné. Na, itt gondolám, megint meggyül a baj, mert az ágostai testvéreknél be van véve a gyertya, megint ugy lett. A papi szolgálatot, német-magyarok lévén a felek, reám bizták, mely nyelven tartsam, s én magyarul Ígértem, hogy végzem, ugy a mint a mi egyszerű szertartásunk szerint legtisztességesebb. Csak egy jó énekes ember levén vele, énekeltünk koporsóba tétel előtt, s imádsággal szenteltem be, az itteni szólásmód szerint, a halottat. Jött a temetés ideje. A templom-fundusra kellvén hozatni a halottat, én is elmentem, hogy a háztul tisztességesen ének szóval hozzuk el. Oda érvén, egy nagy viasz-gyertyát akartak nyomni kezembe, melyet én a mellettem állónak adattam át. S mi történik most ? Hozni akarják a halottat, de befedetlenül, befátyolozatlanul, a mint szokás ez itt. Épen egy kis szél fűt, s azt mondom, igy nem lehet, be kell szegezni. Nem uram, mondának a magyarok is, ez oláhországi szokás, ezt meg kell tartani. Be kell mondom szegezni azt a koporsót, különben én nem temetek. A halott iránt is kegyelettel kell lennünk. Óvjuk az idő viszontagságtól azt, a mi úgyis összerombolva van immár. Becsüljük meg, a ki nekünk kedves a halálban is. Ez, s még ily szavak után szépen beszegezték a koporsót, s mentünk énekszóval a templom-fundusra. Oda érvén, mindenki tartotta kezében a gyertyát, s kérdém már most meg én: nem gyújtják meg? Talán nem is szükséges az, mondának magyarjaink, s szépen gyujtatlanul maradt a gyertya. — Én a kérdést lélektani szempontból tevém, s mily jól esett, hogy az azelőtti gyertya mellett harcolók sem akarták meggyújtani a gyertyát. Éneklés után prédikációt tarték, s ez alkalommal is megadta nekem Isten az örömöt, látni az elvadult lelkeket megindulva. Mert nagyon csalódnék, ki azt gondolná, hogy itt könnyebb a szónoki hatás, mint a hol rendes egyházi élet van. Itt meg kell ám küzdeni a könyért. A nők hamarább megindulnak. De a férfiak, kik mint ilyen bujdosók, mindenünnen megjöttek immár, nem egy könnyen indulnak meg. — Aztán mégis sir örömében a lélek, ha őket megindulva látja. Néz egy darabig merev, zilált tekintettel; méri a gondolatot, fürkészi az arcot, egyszer csak szelidebb tekintet száll reá, kiesik egy köny szeméből, letörli, de jön a másik is, s a zord férfi arcát kezével elfedvén, sir. Most legyen elég erről ennyi. — Ha Isten éltet és megtart, egy lelkipásztorságtanba való lesz ez. Prédikáció után megint volt egy kis baj. Ezelőtt itt a temetés ugy történt, hogy egy fekete keresztet vittek elöl, aztán fedetlen fővel menvén, énekeltek, a hivek a hogy tudtak, s vitték a halottat fedetlenül. Minden másként lön. A kérészét eltétettem a padra, a befedett koporsó előtt mentünk énekelve. Én nem, de hiveink egész városon át, lenn tárták kalapjaikat, mondtam, hogy tegyék fel, de látván, hogy ez tetszik, ez egyet meghagytam nekik. Hogy mindent elfeledtessek, az uton majd mindég énekeltünk, a temetőben letetettem az egy ölnyi mély sirra a halottat (én tettem a rendelést a sír mélységéről, mert itt Oláhországban csak térdig érő sírt szoktak ásni) és sirbeszédet tartván, megáldottam a halottat, s énekeltünk, mig egészen be nem temették. Még azt meg kell említenem, hogy midőn félig be volt töltve a sir, a földet taposni beállítottak egy embert! én egész lelkemben elborzadván ezen: azonnal kihíttam az embert, s 'megmondám később a jelenvalóknak, hogy ezt ne tegyék, becsüljék meg halottjaikat; az én halottamat, ugy mondék, ne taposná senki, hiszen az szivtépö, midőn a föld hull reá ! becsüljék meg az embert még akkor is, midőn összeomolva porba tér, hogy por legyen ismét, a mi volt. Most még e hosszú levél bevégzöjéiil egy talán mindezeknél erösebb dolgot kell köztudomásra juttatnom. Pitesten vannak magyar római katholikusok is, kikhez Kimpulungról a barát szokott kijárni. — Az ifjak között, kiket confirmáltam, a többek közt volt egy reform, szüléktől származott, de római kath. pap által keresztelt ifjú is, kit más ürügy alatt egy éjszakai mulatozás után álmaiból fölveretve, hajnalban magához, a mulatság helyére hivatott a barát, s igy szólt hozzá: te katholikus vagy, hogy mertél te áldozni menni a reformátusokhoz, a miénk az igaz hit, azok félhitiiek, rongyos hitűek, az ö vallásuk Magyar-és Erdélyországban is megtöretve van, ők sötétségben járnak, sem gyertyájuk, sem keresztjük (Uram! világosítsd meg, s bocsásd meg vétkeit) ! A fiu felelt, pekem vonzott, azért mentem, reformátusnak tartottam s tartom magam, s ezen hittől halálig el nem állok. Mi is katholikusok vagyunk az apostoli nevezet szerint, de nem római katholikusok. Van nekünk gyertyánk is — hazudsz, közbe vág a barát— tiszteletes urunk azt mondá, mond a fiu, hogy a látatlan Krisztus tartja kezében az evangyéliomot, ez a mi világosságunk, s a templomban és templomon kivül ez fénylik minekünk. A barát, kinek szavai hasonlók az ezelőtt kétszázaddal élt gúnynévvel nevezett jezsuitákéhoz (azért mondom ezt, mert Jézus nevéről nevezték magukat, s mégis Jézus ellenes tudományt, szeretetlenséget hirdettek és gyakoroltak,) nagy dühödten csak azt mondá : neked nagy böjtben hozzám kell jönnöd és meggyónnod, az igaz hitre térned; a fiu mondá, a mienk igaz hit, s én e mellett maradok. Ezzel távozni akarván, a jelenvalók visszaráncigálták, ezt mondván: neked római katholikusnak kell lenned; a fiu felelt: bocsássanak ! én nem leszek más, mint református, ha tűzre tesznek is. Meghallván ezen hajborzasztó esetet, elhivattam a fiút, s ezeket az elöljáróság előtt beszélte el, én aztán az egészet irásba tévén, a jelenvaló Sztároszti által törvényesíttettem, hadd legyen ez is a missiói acták