Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-03-24 / 12. szám

hitben, hogy az maga az áldozatra rendelt tag, mohón belefalván, azon vette észre magát, hogy tulajdon míve által megfogva, a közvélemény itelöszéke előtt áll. Tollas Károly szövéndi ekklézsia tagja a marosi ev. ref. egyházmegyében. KÜLFÖLD. MISSIOI LEVELEK, Dr. BALLAGI MÓRHOZ. III. Jelen levelemet előbbi számitásom szerint már nem Piteströl kell vala küldenem; de Istennek ugy tetszett, hogy nem meheték tovább akkor, midőn már elkészülve valék; kell tehát, hogy a második levelem óta történteket elősoroljam. Ugyanis, mint már talán említém is előbbi levelemben, főgondom volt, hogy a gyermekekre és ifjakra terjeszszem ki pásztori gondoskodásomat, mert az evangyéliomi működés áldása, a hitnek virágai, ezeken látszódhatik meg majd leginkább, ezekben virulhat Isten, Krisztus és szent vallásunk dicsőségére. Ezen szempontból eljövetelem után mindjárt összekeresgettem Pitesten az elhagyatott csemetéket, s találtam 20 fiút és 6 leányt, összesen huszonhat ifjút, kiket a legszükségesb vallásos és erkölcsi ismeretekre megtanítván, confirmáltam a gyülekezet jelenlétében, s ugyanakkor az uri szent vacsorát is kiszolgáltattam nekik, s másodszor a gyülekezetnek. Mint gyüjtém össze ezen szegény lelkeket, körülményesen le nem Írhatom. Tájékozásul elég legyen annyi, hogy minden atyánkfiát felkeresvén, megkérdeztem, van-e ott gyermek, ifju, továbbá a Sztaroszti urnái, hol sok mesterlegénynek, inasnak neve feljegyezve van, kiirtam a hitünk szerint valókat. Aztán, ha láttam, vagy egy magyar arcú ifjút, gyermeket, uton, útfélen megkérdeztem, magyar-e, mi vallású ? S ha reformátusnak mondta magát, vagy épen nem tudta mi vallású, de magyar, az iskolába híttam s tanítottam, s midőn néhány igy összegyűlt, megkérdeztem őket, tudtok-e még reformátust olyan idejűt, mint ti, ismertek-e ? híjátok el, s csak igy boldogulhaték. — Igaz, hogy midőn aztán egy oláhot, vagy más nemzetbelit, szólítottam meg — arcáról magyarnak vélvén —; ki véletlenül híveink közül velem volt, elmosolyodott; de hiába, ez nekem missionarius kötelességem, különben célt nem érek. Összegyűjtvén őket, mivel felserdült ifjúk és leányok is voltak köztük, minden tekintetből külön tanítottam a fiukat, leányokat hetekig mindennap, egyik nap egy, másik nap a másik nemből valókat. Febr. 24-kén volt az én életemben is még elő nem jött nap, midőn a 26 elhagyatott ifjút confirmáltam, száznál több mindenféle hitfelekezetü hallgatóság, s a polgári hivatal képviselőjének jelenlétében. Alkalomszerű prédikációt ezen alapigék szerint tarték: Ti vagytok a Jézusnak hivatalosai (Pál, Rom. 1, 6.). A gyülekezet megindulva volt, én magam is nem tartóztathattam meg magamat, hogy olykor-olykor egy könyet ne ejtsek. Kikérdeztem az ifjakat; feleltek, a mint tanultak, én a nekik tartott ez utolsó tanítást, egész beszélgetéseimet ugy intézém, hogy az éltesb hallgatók is tanulják s értsék meg vallásunknak azon igazságait, egyházunknak viszontagságos történetét, s vallásunkban az isteni erőnek, az evangyéliomnak örök diadalát, melyekről eddig nem hallottak. Ezen confirmatiókori prédikációmat s beszédemet mihelyt időm lesz, elküldöm. A confirmálást ugy hajtottam végre, mint ez nálunk szokás, azon kivétellel, hogy nagyok is levén köztük, letérdepeltettem őket, s kezeimet fejökre tevén,megáldottam. Egyszer, mi lelkipásztorok is térdepeltünk, midőn felszenteltek, s innen is kiindulván — én, ki minden cerimoniának ellenese vagyok — okadatolva látom ez egyszeri térdepeltetést. Miután a confirmatió megtörtént, s a gyülekezet lelkéből láttam, mintegy facsarodni a könyet, szokott egyszerű szertartásunk szerint az uri szent vacsorát szolgáltattam ki, először a confirmáltaknak, azután a gyülekezetnek. Ezen isteni tiszteletünk s az ér. szolgálatom, reggeli 10 órától délutáni 2 óráig tartott, s hála legyen Istennek, hogy bármily lelki kimerültségem árán igy volt és igy lehetett. Február 20-kán nagyméltóságú gróf Mikó Imre urat, a pitesti reform, egyház fögondnokául közakarattal megválasztatván, mihelyt ő nagyméltósága kegyes feleletét vettem, a hozzá küldött levél másolatát is közönség elé juttatom. Ugyanekkor az egyházat érdeklő iratokat, a mik vajmi kevesek, Kovács Zsigmond algondnoktól immár átvévén, az egyház ládájába tettük, az egyik kulcsot magamnál tartván. A számadásokat is megvizsgáltam, s kitűnt, hogy még deficit maradt, de már ezt is eligazítottam, még 16 arany levén fizetni való, melyet is részben a szőlő árendájából fogok kifizetni, majd ha megint visszajövök. Most jöjjünk a cerimoniálékra. Itt Oláhországban az első levelemben fölemiitett nézetből, a protestánsok is követték az oláhos cerimoniát, gyertyázást s más effélét. Bukarestben is égett, mikor prédikáltam, az oltár helyén egy polcon a gyertya. Az én evangyéliomi nézetemmel ez meg nem egyezhetvén, már az uton gondolkoztam, mit teszek majd, ha a gyertyát előmbe az asztalra teszik ? mert minden isteni tiszteletnél, papi szolgálatnál igy szokott lenni, no, itt gondolám, meggyül a bajom, a minthogy ugy is volt. Hallván még első prédikálásom előtt, hogy gyertyáról beszélgetnek — melyet az asztalra fognak tenni — én kinyilatkoztatám, hogy ez nem egyezik meg hitelveinkkel s aztán néhány hivönk előtt egész prédikációt tarték ezek célszerütlenségéről. Mondhatom, hogy a tusakodásig harcoltam nézetem mellett, s kinyilatkoztatám, hogy e meggyőződésünktől el nem állok, s másként nem engedek tenni, ha megköveznek is. A római kath. testvéreknél — ha meg van, legyen — de minálunk ilyesminek értelme nincs, nekünk lelki világosság kell, mi lélek- és igazságban imádjuk az istent! S mi történt ? a hivek tartottak tőle hogy kifutnak az imádság helyéről, ha gyertya nem lesz, legyen gyertya, s még sem lett; s mégis, nem hogy kifu-