Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-02-24 / 8. szám

elvei szerint csak épen ugy gondolkodva teremt, mintha Isten volna; Somogyi: hogy Hégel roppant müvei örült naplója ; Brassai: hogy Hégel a XIX. század Gorgiásza. Mindez igy fog történni és a világ végéig is haszontalan lesz védeni az eszmeiséget, mely általános észi álláspont, az értelem felfogásának megcáfolása nélkül." „Az úgynevezett értelmi álláspontnak kell tehát mindenekelőtt lerontatni, hogy rajta túlmenve, az észi gondolkodás, vagy eszmeiség magasb álláspontját elfoglalhassuk, előre is kikérve azok kegyes engedelmét, a kik az értelem és ész ily szabatos egymástóli megválasztását, különbségét fölöslegesnek tartják, s egész jó kedvvel, tudományos nyelv dolgában is, a közéletbeli használatra, veleélésre hivatkoznak." Szemleiró ezek folytán, mintegy a szerző mulasztását pótolandó, az értelem és ész elválasztásának szükségességét, s a kettő közti különbséget alapos szakavatottsággal kimutatván, s az ujabb bölcsészet alapjául az észi álláspontot jelölvén ki, igy folytatja : ,,Az értelmi álláspontu bölcsészeknek már nem vehetni rosz néven, ha elmeszörnyet látnak az ujabbkori bölcsészetben. Ama dicsőséggel pedig, hogy őket meggyőzzük, haszontalanul hitegetnek magunkat. Ok csak maguk győzhetik meg magukat, ha nem restellenek mozdulni, s állás— pontúkat a tudomány elömenete szerint változtatni." „Dánielik, ha jól fogtuk fel állását, minden Hegel elleneseink közt azzal különbözteti meg magát, hogy tagadván az egységes bölcsészetet, nemcsak két forrását (érzékeket és észt) ismeri az ismeretnek, hanem hogy régibb legyen a réginél, a mi már ujitásnak is megjárja, állítja, hogy „a bölcsészet régióiba még egy harmadik lelkitehetség is vállalkozik fénysugarakat szolgáltatni és gyűjteni," tudniillik: a képzelötehetség, a fantázia; a mikor helyesebben fogott volna két forrás helyett hármat, vagy épen, az asztalmozgás, asztalirás óta, mely által a szellemvilággal társalkodnak, a tapasztalati s gyakorlati hajlamú derék jankeek túl az Óceánon, négyet. Ha egy forrás kevés, legyen több. Igy voltak a természetvizsgálók a jón iskolától kezdve. Egy elem kevés volt, ma van több hatvannál; még van kilátás ugyanannyira. Az igaz, hogy az ész egységre törekszik, hogy az ész annyiban ész, a mennyiben a sok különféleséget azonságra viszi vissza ; de mi egyelőre nem törődünk vele, akár anyagnak, akár szellemnek adassék alkotó, szülemlő erő, akár érzék és ész, meg fantázia, és igy három tehettség, akár csupán az ész legyen az ismeret forrása: hanem részünkről inkább vagyunk materialisták csak egységes, mint spirituálisták, de kétséges, bölcsészek; inkább moniszták Vogt és Feuerbach szerint, mint dualisták Szontagh és triálisták Danielik szerint. Mert képzelhetlen előttünk, hogy az érzékek és ész, mint ismeret-források, egymást kizáró, különvizü két kútfő volnának; hanem a viz, akár tengeré, akár folyóé, utoljára is viz, hasonlóul az ismeret is akármely forrásból eredjen, utoljára is ismeret és száz csatornából is együvé foly a tudalomban, elitéltetik az észben. Az érzék, a képzelődés nem itél, nem okoskodik, a döntő biróság az észé. A természettudósok mélyen érzik az egység, az észiség hatalmát, de még eddig nem tehetnek jobbat érdekében, mint hogy minden tapasztalatiságnak, a lég, meleg, világosság körül, egy egy parányt vesznek fel alapjául, s állítják tapasztalati létökre azt, a mit sohasem látnak, éreznek, a parányt; s ama becsvágyból, hogy észiek, észszerüek legyenek, magok ellen bizonyitnak. Az egység eszmei lény; egység nincs másutt, mint az észben. Azt nem ki- vagy megmutatni kell, hanem felfogni és kijelenteni. Az egység felfogása revelatió, nyilatkozás. Ha elő nem birjuk állítani az elmében : sohasem találjuk meg a tényekben; ha nem ismerhetjük meg a szellemben, fölfedezhetlen marad előttünk a természetben." „A mennyiben már az elme, mint érzék teszi, bizonyolja magát: érintkezik a külsővel és tapasztal (lát, hall sat.) ; a mennyiben pedig munkásságával nem szorult külsőre, hanem magára, saját belső világára függed: szemlélődik p. o. lélekről, erényről, halhatlanságról stb; de akár érzéke], akár szemlélődik, az mindég ö, ö maga, feloszthatlan egységében isteni mivoltának, észiségének. Itt tudjuk mi magunkat, itt a világot. Itt zárkózik együvé mindaz, mit magunkról tudunk. Ez az a középpont, melyben lelkivé lesz a testi, szellemivé az anyag; a hol külsőségétől megfosztva, mint erőt, mint törvényt tudom, birom a természet tárgyai létét; tudom p. a villanyerőt, valamely nyelvet, s azt mint tudott valamit, sokkal inkább számítom magaménak, mint a vért, vagy húst, melyet testem kivesz a tápláló eledelből. Szóval az én tudásom, az én létem; az és annyi vagyok én, a ki és a mennyit tudok. Ez adja mértékét becsemnek, emberi méltóságomnak. A tudalom továbbá azon egységes központ, a melyből, mint rakhelybÖl hozza ki eleven képeit a képzelődés, irja ki a természet szépségeit a festész, idézi elő eszméit a bölcsész. Eszmei tériség, hol minden szellemi mozzanat elfér, noha maga semmi helyet nem foglal." „A bölcsészeti tudás érdekében ir már Peti Danielik ellen. Okoskodásai nyomossága mindenkit meg fog győzni, hogy a dolog veleje körüljár; nyugalma és higgadtsága pedig igen hatékonyan fogja elémozditni azon hiedelmet, hogy az eszmei bölcsészet ügye, igazság tekintében, nem áll oly roszul, mint az értelmi álláspont emberei látják, s évek óta keserűséggel irják cáfjaikat oly csudálatos eredetiségei, hogy mint Németországban, nálunk is, Rosenkranc szerint, „mennél kevésbé olvassák, annál alaposabban, biztosabban vélnek felőle Ítélhetni." „Valóban az eszmei bölcsészet ügye, ha ugyan van köztünk valamely bölcsészeti műveltség, előtérbe nyomul, minden ellenkezések dacára. Nem rohanás, de még- is ha-7 C? ladás, s talán ha lassú annál biztosabb. A mi nemzetünk valamint a vallás terén, ugy a bölcsészeti mezőn sem igen látszik előszereltei, mintegy teremtő képességgel forgódni; s részünkről, ugy tartjuk, van abban egy kis igazság, ha egyik másik „gyakorlati" ösztönü tudós feltékenyen óv benünket a „szobatudósság" meggunyolt dicsőségétől; de azért mégis derekabb dolog ha a nemzetnek bölcse, bolondja magából telik ki. Nem vagyok hajlandó minden kicsi jenlenséget, csak azért, mert talán én vettem észre, fontosnak hinni; annyit mégis bátran merek állítani, hogy azon