Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-02-17 / 7. szám

nemesebb létének öntudata ébresztessék fel benne, hogy az örök élet áthassa fényével a földi életet: a dolog természetében áll, hogy mind a helyre mind az időre nézve a legmagasztosabb alakot keresi fel, a szépet, az ünnepélyest. E szerint a protestantismns, ha lényegét nézzük, egyáltalában nem rekeszti ki isteni tiszteletéből a művészetet. Ugy hiszem, azt sem helv., sem ág. hitv. keresztyén kétségbe nem vonandja, hogy még a legegyszerűbb isteni tisztelet is megfelelő tisztességes csinos helyiséget, jó szabatos éneket, papoló széket és szebb ünnepélyesebb alakú asztalt igényel, hol keresztség, úrvacsora kiszolgáltatása és esketés mehessen véghez, mint a minő lakóházunknál mindenféle más szükségeknek megfelel. Az ág. hitvallásuak oltárt, a helv. hit— vallásúak asztalt használnak. Láttam azonban sok helv. hitv. templomban asztalt, mely csinosabb volt némely ág. hitv. templomok oltárainál. Azonban minden esetre helytelenül cselekszik az a protestáns, ki ezekben valamit keres, miután tudva lévő dolog, hogy a legegyszerűbb imaházban csak ugy emelkedhetik fel a sziv az Istenhez, mint a legmüvésziebb Ízléssel épült templomban: valamint más részről a művészet egyáltalában nem tekinthető akadályul a szivnek Istenhezi felemelkedésében. Protest. szempontból csak attól kell ovakodni, hogy el ne nyelje a szép az igazat, a művészet a tudományt; hanem mindig eszköz gyanánt szolgáljon az isteni tiszteletben. Talán helyén lesz itt mégis azon látszólagas különbséget érinteni, hogy honunkban a helv. hitvallásuak kenyérrel, az ág. hitvallásuak pedig ostyával élnek az ur vacsorája kiszolgáltatásában. Erről történelmileg annyi áll, hogy a reformatio az ostyát már szokásban találta a rom. kath. egyházban, és nem talált benne semmi veszedelmet. Zürichben, Genfben és Wittenbergben ostyával éltek a mindkét felekezetű reformátorok, névszerint Kálvin is 1540-ben (Herzog Realencyklopádie Art. Hostiej. Azonban ennek használata csak az ág. hitvallásuaknál maradt fen, mint közönyös dolog; azonban mégis arra hivatkoznak, hogy kovásztalan kenyérrel élt volna az üdvezitő az ur vacsorájának szereztetése alkalmával. A helv. hitvallásuak ellenben elvetették az ostyát (noha Zürichben a helv. hitvallásuaknál egész a mai napig ostya van szokásban) azon kifogással, hogy nem bir a kovászos kenyérnek egészséges és tápláló erejével, más részről még, mivel nem lehet az ostyát megtörni. Az Unió egyházaiban külföldön hosszúkás kenyérkék divatoznak, vágással középen, és a papoktól ketté töretvén mindig kettőnek kettőnek szolgáltatnak ki (Herzog). A jelkép, a symbolum, a szertartás tehát meg van mind a két felekezetnél. Igy p. a keresztségnél épen helv. hitv. agendákban olvassuk ezeket: „A tiszta viz, melylyel a keresztség mellett élünk, lelkünknek tisztaságát ábrázolja, és figyelmesekké tesz bennünket, hogy miképen a tiszta viz lemossa a testnek szennyeit: ugy a Jézus tudománya s érdeme megtisztítja lelkünket, belső szennyeitől t, i. a tudatlanságtól, a bűntől és ezeknek szomorú következéseitől, ha mi az 6 tudományát bevenni s parancsolatait követni igyekezünk." Szóval, ha annyira ovakodunk a katholicismustól, hogy semmi közünk se legyen avval, mi a katholikusoknál meg van: akkor következetesen templomokkal, papoló székekkel sem volna szabad bírnunk, sőt egyházi ének és imának sem volna szabad lennie. Azonban ki a reformationak történelmi fejlődését tanulmányozta, tudhatja, miszerint a reformationak nem abban állott feladata, hogy ily csekély jelentőségű külsőségeket *) semmisítsen meg, hanem hogy njjá szülje magát a tant és a hitvallást, eltávolítsa az ártalmas tévedéseket a sz. írás alapján. Es ha a jezsuiták részéről nagyobb veszély nem fenyegetné egyházunkat, mint a külső formákban! különbözéstől, teljesen nyugodtak lehetnénk! De épen minthogy a veszély, mely az ultramontán párt és a jezsuiták részéről fenyegeti a prot. egyházat, nagy, — nagyobb semhogy méltó volna külsőségeken fenakadni: itt az idő, hogy vállat vállhoz vessünk, miután az egyesült erő könnyebben győzi le az ellent; ideje, hogy a történelemnek is adjuk meg, mi az övé, és épen mi, kik a reformatio eszméjében a szellemi fejlődés jogosultságát ismerjük el és tiszteljük, ne essünk vissza uj stabilismusba, és ne legyünk újra emberek rabjaivá. Mert a reformátorok, ha nagy *") Mint a szertartások.