Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-18 / 46. szám

házközségében, a háromszori törvényes kihirdetés megtörtént, — emiitett két tanú arról, hogy a kihirdetést nem teljesített lelkipásztort, ezen cselekvény teljesítésére fölkérték, bizonyítványt adand, s e bizonyítvány, a háromszori hirdetésröli lelkipásztori bizonyítvánnyal egyenlő érvényűnek tekintetvén, erre az esketés megtörténik, s a megkötött házasság mint törvényes, az anyakönyvbe bejegyeztetik. 4) Vegyes házasságoknál a figyermekek, mindenkor az apa, a lánygyermekek, mindenkor az anya vallását követik. 5) Mind azon törvények s rendeletek, melyek a most alkotott törvényekkel ellenkeznének, ezennel mindenkorra hatályon kívüliekké tétetnek. Addig is mig az országgyűlés ajtajai megnyittatnának, bátorkodom prot. felsőbbjeink, különösen a zsinati tárgyak előkészítésével foglalkozó t. c. választmányok figyelmét e nagy fontosságn tárgy, a vegyes házassági ügy körül szükségesekül bebizonyult teendők feletti komoly tanácskozás s intézkedésre tisztelettel fölkérni. A Hajnal Ab el m. k. helv. hitv. lelkipásztor. A helv. hitv. t-kereszturi egyház múltja és jelene. Mi temette el, — s ki tudja, mily érdekes ! — múltját egyházunknak? talán őseink gondatlansága, mely szerint nagyon közönséges, mindennapi zavartalan együgyüségben folydogált életökből utókori emlékezés számára feljegyezni méltó dolgok nem voltanak, legalább ők nem találták olyanoknak ; vagy tán ellenkezőleg : Vixere fortes ante Agamemnona, de a kikről mi nem tudhatunk semmi bizonyosat, — „carent quia vate sacro" . . ? ! — Ezen nagy híányak fedezéséről, ezen mindinkább sajnosan érezhető fogyatkozásnak kipótlásáról kívántak gondoskodni kétségtelenül a budai zsinaton egybegyűlve volt jobbjaink, midőn a lelkipásztornak, mint szükség esetén egyházi jegyzőnek is, kötelességül tevék — a helybeli egyház történetének megírását (Can. 63.) — Valljuk be fájdalommal és töredelmesen, hogy ez idö szerint már nem mindnyájan, de mégis nagyobbrészt, mi azon haszontalan szolgák közé sem tartozhatunk, kik — a mi itten parancsoltatott — megcselekedtük volna. Szerencsés ötletnek igen, de alapos mentségnek csakugyan nem tarthatjuk azon kifogást, hogy az idézett Kánonok úgysem jutottak nálunk kötelező térvényerőre mindekkorig. Nekünk még alkalmasabb, mert ellenmondhatlanul igaz önvédelmünk rejlik abban, hogy az idők vihara, az 1717-dik évi utolsó tatárjárás temette el egyházunk múltját. Valóban, egy-két darab érdektelen jegyzéken kivül, semmink nincs az előbbi időkről. Érezzük azonban a kötelesség súlyát, mely kívánja, hogy legyen— legalább azon kortól kezdve jövőre fenmaradandó emlékezetünk. Ennek kívánunk eleget tenni a következőkben. Helységünkről, mely csaknem ugyanaznn egyházunkkal — néhány izraelita, s még kevesebb nem protestáns családon kivül tisztán magyarvallásu és nemzetiségű, — legelőször a XV század első felében találunk Krónikás jegyzést, mely szerint 1448-dik évben bizonyos Tamás nevezetűnek, ki orosz eredetű Keresztúri Helele fiának mondatik, birtokában volt. (Lásd notitia politica, historica, topographica I. Conytatus Ugochiensis per Ant. Szirmay ed. Mart. Georg. Kovachich. Pestini 1805. pag. 74.), Ugyaninnét tudjuk azt is, hogy 1548-ban jött a most is virágzó Újhelyi család birtokába, s különösen, mint leánynegyed követeltetett. A legtisztább eredeti magyar nemes közbirtokosság ős fészke. Gyanítható egyébiránt, hogy — mint az egész megyének átalában — ugy helységünknek is nem igen jutott nevezetesebb és első rendii szerepe a történelemben. Mig diadalmenetekben ragyog s Kliónak ajkain zeng a fővezér neve, kit akár helyzetének szerencséje elsővé tett; néma feledségbe sülyednek a száz és ezernyi jó vitézek, kiknek hős tetteik, önfeláldozásuk nyerte meg, söt vivta ki tulajdonképen a győzelmet. A végzetes mohácsi ütközetben p. o. a Váradi bandériumhoz csatlakozottakül említtetnek Ugocsának fiai (Notitia pag. 16.) — De mindezeknél közelebbi érdekű ránk nézve annak tudása, hogy egyházi tekintetben első ker. királyunk rendeleténél fogva, az egri püspökséghez tartozott ez a megye. Idő folytán az erdélyországi és váradi püspöki hatóságok váltakozva és vetélkedve foglalták magukénak; — s hogy ezen viszály minő szerencsés nyugpontra lelhetett az erdélyi főországlár és váradi püspök Martinusius vagy Fráter György idejében, az egyházujitásnak közvetlen korszakában — könnyű elgondolni. Már 1552. és 1687 között ily hézagpótló jegyzésre utal bennünket az idézett Notitia (pag. 30.) : „Expost Episcopo Agriensi sede episcopali per Turkas pulso, Varadino per eosdem occupato, Transylvania Principibus a Catholica fide alienis parente, regio haec omni Spirituali Solatio et directione destituta, ipsa decima Episcopalis Ministris Helveticae Confessionis attributa." Biztos kezességül szolgálhatnak azon hitünknek, hogy az itt nálunk és a körünkben mostanig erőteljesen virágzó reformált hitíi anyaegyházak mindjárt a reformátió őskorából valók, — egyfelől Perényi Péter (1529.) és Gábor (1542.)—Ugocsa szülöttei és nagyjainak — neveik, más felöl annak tudása, hogy a XVI. század első felében és közepén már a velünk szomszédos , mindennapi érülközésben álló Mármaros, Szathmár és Beregmegyék legteljesebb életerőben képviselték a megújított egyház tudományát. Huszti Tamás, a viski Surdaster (mely Visk egykor épen Ugocsamegyéhez tartozott), Kálmáncsehi Sánta Márton beregszászi pap, gondolni sem lehet, hogy figyelem nélkül hagyták volna ezen vidéket, vagy hogy azoknak áldásos működése iránt ezen mieink közönyösek voltak s lehettek volna. Tum tua res agitur, paries dum proximus ardet—elvnél fogva, megyei fővárosunk Nagy-Szöllös történetében található 1559-dik jegyzésre hivatkozunk: „ . . Non vane conjicere licet, Monasterium Szöllösiense (Sodalium divi Francisci seraph.) his annis fuisse dirutum, fratres pulsos aut caesos prout ad hunc annum Istv. Lib. XX. et Wolfg. Bethlen Lib. IV. me-