Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-12-10 / 49. szám

kákát bírálat végett, kinek e tekintetbeni hivatását lapunk olvasói munkáiból ismerik. Addig is mig ama munkák tudományos bírálatát hozzuk, nem veszi rosz néven t. olvasóközönségünk, ha egy ritka míveltségü anyának, a „Családi Kör" szerkesztőségének ez ügyben tett tapasztalatit és Ítéletét igtatjuk ide. Szerk. Ifjúsági iratok. Lapunk mult számában három kötet könyvről volt említés téve, melyek a napokban ezen cím alatt: „Ifjúsági könyvtár" (1, 2 és 3-dik kötet) Engel és Mandello pesti nyomdatulajdonosoknál megjelentek. És a kiadók olyan szívesek voltak, hogy szerkesztőségünknek is megküldték e müveket, azon kérésssel, liogy „ha jóknak találjuk," ajánljuk a közönség figyelmébe. Tisztelt olvasóink talán nem fogják elhinni, — mert hisz Engel és Mandello urak egyszersmind e lapok kiadói — de én kereken megtagadtam nekik e kérelmet; azt mondtam: én nem tudok bírálatot irni, és ez igaz is ; főleg azonban azért tagadtam meg kérésüket, mert nem igen hittem, hogy én, ki szintén anya vagyok, és igen sokat foglalkozom gyermekeim nevelésével, ajánlásra méltóknak is találandom e könyveket. Mert velem együtt bizonyára minden anya sokszor tapasztalta már fájdalmasan, hogy a legnagyobb ritkaságok közé taríoznak azon könyvek, a melyekben a gyermekek gyönyört találnak és melyekből egyszersmind hasznos tanulságokat is meríthetnek; és ez annál sajnosabb, minthogy a gyermekek, ha csak némi kis tehetséggel bírnak, nagy kedvet mutatnak a könyvek iránt. Avagy ki ne tapasztalta volna közülünk, hogy egyik másik gyermekünk, — tán azért, mert azt anyától látta, — egész órákat tölt a könyv mellett, még pedig a nélkül, hogy — jóformán értené. Sokszor pedig még örülnöm kellett, hogy nem értette, legalább roszat, ártalmast nem tanult belőle. Nem azért, mintha e könyvek magukban véve roszak vagy ártalmasak lettek volna, hanem azért, mert a „gyermekeknek" ártalmasak. Mert ha valahol, ugy az olvasmányokra nézve igaz azon tapasztalat, hogy a mi az egyik embernek orvosság, az a másiknak „méreg." Es itt nem regényekre célzok — melyek ugy sem jutnak gyermek kezébe — hanem sok olyan könyvre, a melyek „átalános emberi érzelmeket" tárgyalnak. Lehet a könyv eleitől végig telided teli a legmagasztosabb erényelvekkel, és a kisded lélekre még is káros hatással van. Avagy nem tapasztaltunk-e mindnyájan olyan hibát gyermekünkön, — kivált leánygyermekünkön, — a melyet felnőttökön épen nem tartanánk annak ? Csak a „kisasszonykodliatná"mi hajlamot említem, melyet pedig igen gyakran találni gyermekekben — állitásom igazolására, a mely hibát, ha ideje korán ki nem irtunk, sok rosz tulajdonnak lehet szülöoka. Még sok más ilyen rosz hajlamot fedezünk föl sokszor gyermekeinkben, a melyek közöl ezúttal — tér hiánya miatt, még csak a „szertelen ábrándozást" hozom föl, a melyre nézve az anyák nem lehetnek eléggé ovatosak. Mennyi gondot nem okoznak az ilyen rosz hajlamok a gondos anyai szívnek! Mert azokat első csirájukban kell elnyomni hahogy drága magzatinkat lelki mételyektől meg akarjuk óvni. Igen, de a csirájukban való elnyomásra szükséges, hogy tudjuk, minő forrásból merítik gyermekeink ez ártalmas szokásokat, honnan veszik az ilyen benyomásokat? Sokat puhatoltam én ez okokat, mig reá jöttem, hogy az ártalmas hajlamok leginkább két forrásból veszik származásukat; az első az, hogy a gyermeket nem tartjuk eléggé távol a felnőttek társaságától; a másik pedig, — és az a legveszedelmesebb — hogy nem „vigyázunk éléggé arra, minő könyveket olvasnak." Megelégszünk azzal, hogy a társaság müveit egyénekből áll, és hogy a könyvek erkölcsös tartalommal birnak. Pedig ezzel még mindig igen kevés van elérve. A társaság lehet a legműveltebb, és gyermekünk fejlődő szivére még is ártalmas hatással lehet; mert csak[félig foghatja fel a tárgyakat, a melyekről beszélni hall, „a félig felfogott tárgy pedig a fejlődő elmére nézve ártalmasabb behatással van, mintha épenséggel föl nem fogja;" ez utóbbit perc múlva végkép elfelejti ismét, mig a félig felfogottal tovább is foglalkozik elméje, ügyekszik kiegészíteni magának a hiányokat, képzelgövé, rajongóvá lesz, és mind inkább eltér a valódi élet ismerete és — megismerhetésétŐl. És erre nézve fájdalom! leginkább a könyveket kel vádolnom; a műveltség, a lelki élvezet e kimerithetlen forrásaiból a zsenge elme vajmi sokszor merit ártalmas italt. Tapasztalatból tudom. Csak nem régen is, egyik barátném leánya — 11 éves — valahogy Vörösmarty költeményeit kapta kezébe; anyja eleget zárta el előle évekig; egyszer mégis asztalon felejtette, és a kíváncsi gyermek ott találta és fél napig lapozgatott benne. És a mi ártalmast e fél nap alatt abból olvasott, két hónapjába került, mig ismét el tudta vele feledtetni, és még kérdés, ha el tudta-e vele feledtetni! Pedig Vörösmartyt nem csak olvasni, de fejből tudni minden magyarra nézve oly kötelesség, és egyszersmind olyan gyönyörélvezet, mint a milyen kötelesség és gyönyörélvezet a keresztyén szivre nézve, hogy a Mi atyánkat el tudja könyörögni. De azért a gyermeket mégis csak ovatosan kell benne részeltetni! Már pedig a mi Vörösmartyról kétségtelen igazság, az a többi költői müvekről még inkább áll. Kétségtelen igazság tehát, hogy a mi felnőtteknek hasznos, üdvös, az a gyermeknek ártalmas, söt veszedelmes lehet. A forrást tehát legalább e részben föltaláltuk. Hátra marad még, mikép lehet gyermekeinket attól távol tartani. Az által talán, hogy gyermekeinknek épenséggel semmiféle könyvet se engedjünk olvasni, vagy azt mondjuk nekik, hogy a könyvek egytöl-egyig haszontalanok, ártalmasak ? Ments isten! Mert ez által legroszabb esetben célt nem érünk, legjobb esetben pedig többet ártunk, sem mint használunk. Célt nem érünk azért, mert a gyermek nem fog hinni szavunknak. Hogyan is hinne, mikor minden nap atyját, anyját könyvvel foglalkozni látja! hogyan is lehetne vele