Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-25 / 47. szám

érzelmünkben talán eltűrhetni, bár mindenkorra megszünteti, a bizodalmas szívélyes viszonyt, de az, ki másodszor is kiteszi magát a megaláztatásnak: korcs." Neheztelve emlékezik ugyanazon egyletről az oct. 21-ki számban Szeberényi Lajos; Pálfy József soproni tanár pedig az ág. vall. egyetemes gyűlésen a német Gr. A. egylet sziikkeblüségét különösen jellemző beszédet tartott. E felszólalásokra alkalmat azon elterjedett hir adott, hogy az érintett egylet egyházaink közöl ezentúl csak a patensszerüen rendezetteket segélyezendi. Ön tudja, hogy a pesti gyűlések alkalmával egyhangúan inondá ki a közvélemény : ne menjünk koldulni a külföldre! Azóta tekintélyes szózatok emeltettek nyilvánosan a G. A. egylet mellett, meghazudtolok ama bitang liirt, hogy azon egylet ezentúl csak a pátenst elfogadott gyülekezeteket fogná gyámolitani. Jól emlékezve még, minő föltételhez kötötte a tisztelt egylet pár év előtt a Pozsonynak adott segélyt, melyet az boszankodva visszautasitatott, és tudva, mit Szeberényi Lajos az oct. 21-ki számban közlött, hogy bizonyos hitsorsosunktól, ki a nevezett egyletre tekintélyes befolyást gyakorol, levél érkezett hozzá, melyben felszólittatott, ügyekezzék szegény egyházát rábirni, fogadja el a pátenst, mert igy sokkal inkább lehet a G. A. egylet általi gyámolittatásra kilátása: — kedvem volna kérdeni: csakugyan mellékcélok nélkül részeltettek szegény egyházaink a szomszéd hitrokonok pénzbeli gyámolitásában ? azon hitrokonokéban, kiknek nagyja és apraja egyiránt véli, miként egyházügyeink legközelebbi felfogása is bizonyítja, hogy nemzete, a tudorok e kiváltságos népe, van hivatva egyházi téren is a rend elemeit terjesztgetni széles e világon ! Ámde elfogadom kész pénz gyanánt Hojfman és Howard állítását, hogy a G. A. egylet sohasem gondolt arra s most sem gondol, hogy segélyezéseit csak azon gyülekezeteinkre terjessze ki, melyek ügyeiket a cs. pátens szerint rendezték, azoktól pedig megvonja, melyek az ellenkező uton haladtak (oct. 28-ki sz.). Ennek folytán a maga rendén találom, hogy az egylet mellett legközelebb felszólalt tekintélyes férfiaink tisztára mosták a gyanútól a G.A. egyletnek nálunk megingatott becsületét: de ugy hiszem, egy lépéssel tovább kellett volna menniek és egy úttal kimondaniok, hogy gondoskodjunk szegényebb gyülekezeteinkről minmagunk. Mert már most igen természetes lesz hitrokonink e következtetése: ,,Lám mégis csak alaptalanul rágalmazták azokat a jó német szomszédokat, hogy csak a pátenst elfogadott gyülekezeteket fogják segíteni ezentúl; gyámolitandnak biz azok autonom egyházakat is: menjünk hát hozzájok koldulni." Ugy tartom, nem kificamodott okoskodás, pedig épen e koldulásról szeretném lebeszéltetni hitrokonainkat. S irva levén: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem hogy egymást szeressétek (Rom. 13, 8.): óhajtanám, hogy hálával se tartoznánk a külföldnek. Mindnyájan tudjuk, hogy német vándorló legények sürün kopogtatnak koldulva ajtainkon; tudjuk, hogy a lefolyt évtizedben egész német karavánok jöttek hazánkba, itt keresendők megélhetésük anyagi eszközeit; ellenben ugy hallom, nincs vagy legalább ritka példa, hogy magyar vándorló legény a külföldön, különösen németek közt koldulna, arra pedig nincs eset, hogy valamely magyar család hazáját önként ide hagyta s hogy megélhessen, német földön letelepedett volna. S ime! e tények ellenében egy erkölcsi testület, egy gyülekezet nem pirul koldulni menni azokhoz, a kik régóta szállingóznak e hazába, hogy köztünk meggazdagodjanak! Honnan ekülönös tünemény? Nem rég megszűnt hűbéri viszonyainkból vélem megmagyarázhatónak. 1848. előtt nemcsak községi, hanem „egyházi" szükségeiben is a nép földesurához is folyamodott, a ki akkor is, ha netán más akolhoz tartozott, jobbágyain segiteni becsületbeli kötelességének tartotta. Sokáig levén ez igy, elvégre hozzászokott a nép közszükségeiben másokra támaszkodni. Megszűnvén a hűbéri viszonyok, megszűnt, más okok hozzájárultával is, a volt földesurak segélyzése is. Mivel pedig szükségek folyvást fölmerülnek s népünkben nem éledt vagy nem élesztetett még föl a magára támaszkodás nemes érzete, azoknál kunyorál, a kik, ismételem, hozzánk szállingóznak, hogy köztünk meggazdagodjanak. De nem csodálkozom rajta, hogy pénzt külföldön kunyorálnak atyánkfiai, hiszen az ág. vallásúak papi egyenruha mintát is németekhez mentek koldulni, és oly célszerűt koldultak ki, hogy alig várják alkalmatlan volta miatt letehetését magokról az illetők. Ha tehát jól magyarázom, kellő helyén keresem annak okát, hogy büszke fajunk nem pirul koldulni a külföldön, ne szűnjék meg ön izgatni mindaddig, mig e szégyenérzetet fel nem költi atyánkfiaiban s meg nem gyökeriti köztünk a magunkra támaszkodás szép erényét. Ezzel sokat lehet majd tennünk. Tudok egy gyülekezetet, melynek lélekszáma tízzel sem haladja meg a négyszázat. Mi papok jól ismerjük igaz voltát, mit az ujabb statistikusok tagadnak, ama közmondásnak: ubi populus, ibi obolus, természetes ennélfogva, hogy azon gyülekezet pénzügye nem lehet virágzó. Tanuja ennek az is, hogy 26 év előtt 2000 fortal tartozott tornya építéséért Ezen adósságát lassanként lerótta. Azóta megrepedt másfél mázsás harangja, vett helyette három mázsásat; templomát kivül belől s a tornyot is kimeszeltette; a templomot újból befödeleztette; uj iskolát épitett s mindezt a nélkül, hogy valakinek koldulással legkisebb terhére volt volna. Most tornyának bádoggal befödetéséhez készül s koldulni megint nem fog, önmagára támaszkodik. Miért nem tehetnék ezt más gyülekezetek is ? Tudom, vannak szerencsétlen események, melyek miatt hitrokonink nem hogy köz-, de házi szükségeiken is segiteni képtelenek. Ki venné ilyeknek rosz néven, ki pirongatná őket, ha könyöradományokért zörgetnek ! ? Ámde zörgessenek a mi ajtainkon, nem pedig a külföldén, hiszen nem halt még ki belölünk a részvét szerencsétlen vagy szegény felebarátaink iránt s valamint eddig tudtunk, ugy tudni fogunk ezután is segiteni ügyefogyott hitsorsosinkon* Mert meglehet, hogy van, de én, a ki megettem már kenye-