Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-18 / 46. szám

teljes szigorában — ez okosság szelidség nélkül ; néhol azok tulszigora miatt semmi egyházfenyiték sincs — ez szelidség okosság nélkül. Fel kell elevenítenünk az ^gyházfenyitéket, de nem mósesi szigorú modorban, hanem keresztyéni szelídséggel. Néhány példa világositás végett: „Erkölcstelenül élő, vagy gyermekei nevelését elhanyagoló házaspárt nem ir fel a lelkész keresztszülőknek, mert az ilyentől nem várható, hogy keresztgyermekét Isten félelmében nevelteti, — erkölcstelenül élő leányt nem esket meg a lelkész koszorúval, mert ez az ártatlan szűziességnek jelképe; — kinek csak családja is istenkáromló vagy más bűnben lélekző, olyat egyházi elöljáróvá lenni nem enged, mert ki a maga házában nem tud eloljárni, miként bírhatná Isten anyaszentegyházát; — ki gyermekeit a vallástanitástól bűnösen elfogja, vagy maga templomkerülő s gonosz, annak urvacsorát nem kell osztani; — ki az egyházi adót megtagadja, vagy nem fizeti, ne erőszakoltassék az tőle, de tekintessék az illető az egyházon kivülinek, s mint ilyennel kell bánni, ha pedig ezt egész egyházak tennék, ugy Máté X: 14. szerint járjon el a lelkész, stb. De mindezeket többszöri szeretetteljes intés után, s ha az illető hitének jeleit adja, újra szeretettel fogadandó." Ezek negatív büntetések, s a positivum, mit a roszaktól megtagadunk, csak azért is, mert abban roszak nem részesülhetnek, kitüntetéssé válik a hivőkre nézve. Igaz, hogy a mondottakban van olyan is, mi a lelkészkedést megfosztaná az élvezett édes biztosságtól, de épen ebben áll a Krisztus keresztje, s a lelkészi pálya tövises volta, s ki ezt az anyagi nyomortóli félelem miatt szent utasításunk szerint elviselni nem képes, ne legyen lelkészszé. En ugy hiszem, hogy ezen quasi bizonytalanság még inkább emelné a lelkészi pályára készülő lelki erejét, erősítené hitét s tiszteltebbé tenné a lelkészséget. Hiveink sorát pillanatra itt-ott tán ritkítaná, de a megmaradottakról bizonyosak lennénk. S a mi erőnk a szent-lélek ereje nem a számtól függ. i. K. Vegyes házaspárok esketése. Nem kétlem, lesznek, kik e kényes tárgy szőnyegre hozását, most az elkövetkezett szabad lélekzés szaka kezdő perceiben, a mikor mindenki a rég nélkülözött alkotmányos jog mielébbi élvezhetése körül lebeg egész figyelmével, annyival inkább hely- s idönkivülinek tartandják, mert annak érintése a jelenben oly erősen összeforrnia kellő kebleket eltávolíthatják, legalább az egy célra, együtties küzdés szálait gyöngíthetik. Bocsánat, de e nézetet nemcsak azért nem oszthatom, mert a szeretet hangján tett előadásra, — mit szemein előtt tartandok, — nem lehet, hogy a Jézusi szelidségtöl áthatva lenni kelletett kebelek lobra gyuladjanak; de azért sem, mert a vegyes házassági ügy a családi körök személyeig beható kérdés levén, annak komoly higgadsággali többé nem megvitatása s elintézése, de e tárgyban alkotott élö törvényeink mielőbbi teljes hatályba hozása, — netalán létező hiányai kipótolása, szerintem igenis a sürgős teendők közé tartozik. Mellőzöm a vegyes házassági ügy körül a régibb, s a közelmúltban folytatott keserű viták visszaidézését, — hadd álljanak azok a történelem érzésnélküli évlapjain följegyezve, de ne nehezítsék a szelíd jellemű jelenben a feladat békés megoldását; mellőzöm a Iélekvadászó térit— vényék (reversales) kicsikarása körül, a másik fél vallása s hitelvei rovására, nem ritkán a szélsőségig vitt eljárásokat, melyekre a Jézus vallása szellemétől fölvilágosult ész, s a polgári törvények egyiránt rég ráüték a nem helyeslés bélyegét: csak ott kezdem ez ügyre vonatkozó előadásomat, hol a méltán sajnálatos vita befejezettül tekintethetvén, a prot. egyházra s közvetve az államra nézve egy nyugalmasb jövő hajnala kezdett hasadni. Az 1844. évi III. törvéuycikk 2. §. ezt tartja: „a jelen törvény kihirdetése után keletkező azon vegyes házasságok is, melyek evangélikus lelkipásztor előtt köttetnek, törvényesek." A prot. egyház, a sok keserii tusa után, hálás örömmel fogadta, ezen ész, s evangyéliomszerü törvénycikket, mert megdöntetett általa az elfogult előítélet ama véleménye, mintha csak a római katholikus lelkészek előtt kötött s általuk megáldott vegyes házasságok volnának érvényesek s törvényszerük. Ámde a későbbi idők itt is •"•) Szándékosan irtam, mint mindig irni szoktam, a „katholikus" név eleibe e szócskát: „római," azért, hogy a „római katholikus és protestáns, vagy evangyéliomi katholikusok" egymástól megkülönböztessenek. Ugyan is : az egyháztörténelemben jártas, s jártassága mellett el nem fogúit férfm, tudni fogja, mikép még a keresztyénség IV. században mind azok, kik az atya, fiu s szent-lélek egy Istenségét, a teljes szentháromságot hitték s vallották, katholikus; s kik ezen hittől eltértek, akatholikus, heretikus névvel neveztettek, söt parancsoltattak neveztetni. Az tehát, ki a protestánsok hitelveit, — mennyiben ezek atya, fiu, és szent-lélek egy Istenségét, a teljes sz.-háromságot, ép ugy hiszik, vallják, mint a római katholikusok, — ismeri a protestánsokat nemkatholikus s eretnekekül épen nem tarthatja, s nem nevezheti. Valóban óhajtandó lenne, ha tudós iróink történelmi ismeretük, felvilágosultságuknak már csak az által is jelét adni igyekeznének, hogy a protestáns katholikusokat, eretnek s nemkatholikus elnevezésekkel a XlX-ik században ne illetnék. Közlő.